Veled kerek a világ (Jungkook&Te)

Amikor először láttalak, a szívem dobbant érted

Madárcsicsergős tavaszi nap volt, lágy szellő fújt és a bőrödet simogatta, a szoknya lengén fonta körbe testedet és könnyeden libbent utánad a lépéseidet követve. Örömteli mosollyal az arcodon néztél végig a park mentén található gyönyörű virágok sorain, amik szinte tökéletes másai voltak a ruhádon található mintáknak. Mindig is élvezted a gyönyörű természetet, a sétákat a friss levegőn, a tavasz szépsége elvarázsolt, ahogy a te kisugárzásod varázsolt el mindenki mást.

Alig vártad már, hogy a kezedben szorongatott könyv lapjait olvashasd, a legújabb kedvenced második kötete volt ez, egyenesen a bolt polcáról. Némi szomorúsággal töltött el a tudat, hogy az utolsó rész kiadásáig még majdnem egy évet kell várnod, de az izgatottság felülmúlta a negatív érzéseket.

A szokásos helyedre érkezve nem haboztál elfoglalni a két fa ölelésében elterülő padot, ami a park túlsó végén volt található, a tó mögött, ami elvonta a figyelmet a kis zugról, és a háttérzaj sem volt vészes zavaró tényező.

Magad mellé fektetted a kis táskádat, amiből csak a kulacsodat készítetted ki, hogy bármikor használhasd, majd kényelmesen elhelyezkedtél és a kezdő oldalakba vetetted magad. Teljesen kikapcsoltál, minden figyelmedet a történetnek szentelted, ami már rögtön az első sorával magával ragadó kezdéssel indított.

A cselekmény izgalmai közül egy előtted elsüvítő bot rántott ki, aminek az útjából éppenhogy ki tudtál térni a reflexeidnek, na meg a hangos kiáltásnak köszönhetően. Pár másodpercig meglepetten pislogtál a lábaid mellé esett faágra, amire egy hirtelen felbukkanó kutya vetette magát, kis híján eltarolva téged. Majd felpillantottál a térdein támaszkodó fiúra, aki a gyors sprint miatt úgy kapkodta a levegőt, mintha kilométereket futott volna.

- Ne haragudj! - emelte fel az egyik kezét bocsánatkérően, miközben nagyokat szusszantott. - Későn vettelek észre és már Rocky-t sem bírtam megállítani - egyenesedett fel a mondandója végére.

A könyvjelzőt a lapok közé csúsztattad és a becsukott könyvet az öledbe fektetted. Elmosolyodtál a gyönyörű labrador láttán, aki nem zavartatta magát a jelenléted miatt, élvezettel rágcsálta a fát.

- Nem történt semmi, szerencsére még időben félre tudtam húzódni a figyelmeztetésednek köszönhetően - egy kedves mosollyal ajándékoztad a fiút is, aki mintha lefagyott volna egy kicsit.

Csak nézett téged, és képtelen volt szemét elszakítani a lágy mosolyodtól, ami bár szelíd volt, mégis mintha fényesebben ragyogott volna a nyári napnál. Copfba fogott hajadat a szellő táncoltatta meg, s ahogyan a tekintetetek egymásba fonódott, elveszett a végtelen óceánban, ami melegséggel ölelte körbe a szívét.

Még sosem találkozott hozzád fogható lánnyal. Szerelem első látásra? Mindig is a filmek által bemagyarázott hülyeségnek tartotta, de ahogyan ott ültél, kecsesen, mégis teljesen hétköznapi kisugárzással, a benned rejlő visszafogott szépség teljesen megbabonázta.

A mosolyod lassacskán kezdett elhalványodni, arcodra aggodalom ült ki a kővé dermedt fiú láttán. Talán a futás ennyire megterhelő volt számára? Az arckifejezéséhez hasonlót eddig még nem tapasztaltál, leginkább egy megbabonázott kisfiúra hasonlított, aki a félelem hiányának ellenére mégis mintha szellemet látott volna.

- Minden rendben? - toltad félre a könyvet a padra, készen arra, hogy segíthess neki, akármi is legyen a baja. A megváltozott testhelyzeted végül észhez térítette, sűrű pislogás közepette megrázta a fejét, aztán pedig hatalmas vigyort eresztett meg feléd.

- Persze, csak elbambultam, bocsi. Egyébként Jeon Jeongguk vagyok, örvendek a találkozásnak! - ajánlotta fel a jobbkezét, a remény apró szikrája csillant a szemében, amire nem mondhattál nemet. Automatikusan nyúltál felé, mintha valami vonzott volna hozzá. A neved hallatán még jobban felélénkült, illedelmesen helyet kért melletted és hosszú beszélgetésbe kezdtetek, szinte minden random témát kivesézve.

Órákkal a kis véletlen találkozásotok után, este az ágyban a plafont kémlelve is a neved volt az utolsó gondolata, mielőtt még álomra hunyta volna szemét.

Aznap este egy angyal látogatta meg őt álmában, aki a te hangodat viselte.

Amikor először csókoltalak, a világ megszűnt rajtad kívül létezni

Jeongguk a felhők felett repkedett méterekkel, szépen lassan a napjai szerves részévé váltál, akár esélye volt találkozni veled, akár telefonon keresztül küldözgettetek üzeneteket egymásnak vagy éppen a barátainak áradozott rólad, mert nem bírta kordában tartani magát. Ők eleinte nem vették komolyan, úgy gondolták, hogy idővel elmúlik az irántad érzett rajongása, de ahogy teltek a hetek, majd egy hónap, s aztán kettő, rájöttek, hogy ez több volt puszta fellángolásnál. Maga mellett akart téged tartani, kész volt a barátod lenni, a legjobb, akire bármikor számíthatsz, és először nem mert többen reménykedni, de amikor igent mondtál neki, a világ megszűnt olyan szürke lenni.

Az első randinak valami tökéleteset szeretett volna, valamit, amivel igazán levesz téged a lábadról, viszont amint kicsit jobban elgondolkodott a dolgon, pont az egyszerűségedet kedvelte benned. Hogy melletted nem érzett késztetést arra, hogy megjátssza magát. Hogy te a legapróbb dolognak is úgy tudtál örülni, mintha a világ legnagyobb kincsét kaptad volna. Így hát örömmel mondtál igent az ötletére is: piknik a kedvenc parkodban és Rockyval sétálás. A kutya, a gazdájához hasonlóan, hamar a szívedhez nőtt, ezért semmi kifogásolnivalót nem találtál benne, hogy a labrador is veletek tartson.

Az idő is a ti oldalatokon állt, bár már a nyár javában tombolt, a pusztító meleg még téli álmát aludta. Te elvállaltad az ételek készítését, a fiúra az üdítők beszerzését és a kosár cipelését hagytad, amíg te pórázon Rocky-t vezetted. Nem mintha nem bíztál volna benne, azonban Jeongguk hálás volt, amiért nem neki kellett a konyhában tüsténkednie, titkon ettől félt a legjobban.

Kora délután találkoztatok, Jeongguk úriember létére ragaszkodott ahhoz, hogy érted menjen és majd a nap végén haza is kísérjen, te pedig természetesen nem ellenkeztél, jólesett a lelkednek, hogy ennyire figyelmes.

Az idő mindig repült a fiú mellett. Már az első pillanattól kezdve érződött a kémia kettőtök között, sok közös témát találtatok a beszélgetéseitek során, de akkor sem sértődtetek meg egymásra, ha valamelyikőtök másféleképpen vélekedett az adott eset kapcsán. Tökéletesen megértettétek a másikat, ami eleinte megrémített, hiszen hozzá fogható fiúval még nem találkoztál, viszont sikerült nagyon rövid időn belül belopnia magát a szívedbe, ahogy neked is az övébe.

Mindketten reméltétek, hogy ez még jó sokáig így is lesz.

Úgy döntöttetek, hogy a nap zárásaképpen lesétáltok a tóhoz, amit az emberek a délutáni nyüzsgés után már rég otthagytak, így Jeongguk is bátran engedte el Rocky-t pár kört szaladni póráz nélkül. Nevelt és szófogadó kutya volt, de elővigyázatosságból tömeg közé csak pórázon vitte.

Megálltatok a kis boltíves hídon, a korlátnak támaszkodva figyeltétek a tavat, a fák mögül hamarosan eltűnő napot, és persze a réten szaladgáló kutyust is. A csend békés volt, a kellemetlenség messziről elkerült benneteket, csak élveztétek egymás társaságát és a természet adta szépségeket.

Jeongguk boldog volt. A randi jól sikerült, elképesztően jól, szinte ugyanaz volt minden, mint eddig, kivéve a tudatot, hogy immár nem pusztán barátokként álltatok egymás mellett, hanem még valami kimondatlan lógott a levegőben köztetek. Az arcodra írt öröm jobban felvillanyozta, hiszen ez volt az egyetlen szándéka a mai nappal: téged boldoggá tenni. Úgy érezte, sikerrel járt, viszont amikor felé fordultál, képtelen volt megálljt parancsolni magának.

A testetek szorosan simult egymáshoz most, hogy szemben álltatok. Csillogó tekintete a tiédben hasonló ragyogásra lelt, kezeit óvatosan az arcodra csúsztatta, te lehunyt szemmel élvezted ujjai cirógatását.

Lehetetlenül közel hajolt hozzád, de még egy pillanatra megállt, hogy menekülő utat adhasson neked. Egy kérdéssel tette fel csupán, ám te nem akartad elfogadni.

- Szabad?

Mélyen a szemébe nézve bólintottál, és hagytad, hogy a csoda megtörténjen.

Amikor az ajkaitok találkoztak, végre az utolsó puzzle is a helyére került. A világ elnémult körülöttetek, Jeongguk teljesen kikapcsolt, mégis minden gondolata a te nevedet ordította. A vérében forrongó tűzijátékok sebesen útra kéltek és fülében muzsikáltak, amíg a karjaiban tarthatott téged.

Amikor igent mondtál, a legszebb ajándékot kaptam tőled

Jeongguk számtalan születésnapot töltött már veled az évek során, mindig egyre jobb és bensőségesebb hangulatban, s bár te sosem vártad el, egy alkalommal sem felejtett el kitenni magáért. Az ajándékaival szüntelenül sikerült lenyűgöznie, persze nem azért, mert olyan sokat költött volna rád, hanem mert ismert téged. Tudta, hogy minek örülnél a legjobban, és amikor azt hitted, hogy már nincsen ennél feljebb, mégis meglepett téged. Ez pár születésnap után eljutott addig a szintig, hogy már abszolút fogalmad sem volt arról, hogy mire számíts, csak egy volt biztos: a csalódás messze állt tőle.

Kíváncsian tartottál vele egy romantikus esti sétára a parkba, ami a közös helyetekké vált az idő múlásával, ahova bármikor kiülhetettek és még Rocky-t is magatokkal vihettétek. Jeongguk szeretett volna egy másik kutyát is, egy társat Rocky mellé, mostanában ezzel voltatok elfoglalva, nem szerettétek volna elkapkodni a döntést, annak ellenére sem, hogy már megegyeztetek az új kutyusban.

Egész nap azon gondolkodtál, hogy Jeongguk vajon mit tervezett idén. Reggeli az ágyban már alap dologgá vált, és neked nem szabadott addig felkelni, amíg ő nem ment be hozzád, hogy finomságokkal keltsen téged. Aranyos volt, ahogy mindig próbálkozott és a konyhát csatatérré változtatta, amit utána persze rendbe is rakott, hiszen a születésnaposnak nem szabadott a saját napján takarítania.

Ezen kívül nem történt más. Jeongguk most nagyon titokzatos volt, egy szót sem ejtett az ajándékodról, ami felvetette benned a kérdést, hogy talán nem is készült semmivel, habár tudtad, hogy képtelen lenne ezt megtenni.

Megdöbbenve pislogtál fel a híd felett elterülő boltív köré tekert fényekre, s már éppen Jeongguk felé fordultál, hogy szót ejts az eddig ott nem lévő díszekről, még nagyobb meglepetés ért. Sosem gondoltad volna, hogy az este ilyen fordulatot vesz majd, éppen ezért könnybe lábadt a szemed a meghatottságtól, arcodon pedig széles mosoly ékeskedett, amíg az ajándékod ráeső felét teljesítette.

Amikor letérdelt eléd és feltette a kérdést, hogy élete végéig a társa maradsz-e, nem tudtál egy indokot sem felhozni az ellen, hogy elkísérd a további útján. Így hát kicsit instabil hangon, de annál magabiztosabban válaszoltad: igen.

 Jeongguk nem habozott felhúzni az ujjadra a gyűrűt és megpörgetni a levegőben, ahogy boldogságában az ő szeme is visszafojtott könnyektől csillogott, miközben azt hajtogatta szeretlek szeretlek szeretlek! Rocky lelkes ugatással reagált az örömötökre, amiből természetesen őt sem hagyhattátok ki, zért nagy ölelésbe vontátok a labradort is.

A park kapuját elhagyva, kéz a kézben léptetek rá a közös jövőtök ösvényére.

Az est további részében csak arra tudtál gondoltál, hogy ez volt az eddigi legjobb születésnapod, mégis Jeongguk úgy érezte, hogy ő kapta a legszebb ajándékot általad.

___________________________

Drága Kitti!

Először is nagyon boldog születésnapot szeretnék neked kívánni!! ♥♥♥
El sem hiszem, hogy lassan 3 éve ismerjük egymást, ami egyszerre tűnik soknak és kevésnek. Úgy érzem, mintha mindig is ismertelek volna, viszont hihetetlen, hiszen szinte tegnap írtam neked először, és hopp, elrohant ez a pár év. Pedig a legelején nem hittem volna, hogy ilyen jóban leszünk, reméltem persze, hogy sokáig beszélgethetek veled, de erre nem számítottam. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy elkezdtem olvasni a POINTLESS-t, mert megismertem általa két nagyszerű lányt, akiket van szerencsém a barátaimnak hívni!
Nagyon hálás vagyok, amiért vagy nekem, tudom, hogy rád bármikor számítok, hihetetlenül aranyos és segítőkész vagy, és komolyan gondolom, amikor azt mondom, hogy nálad jobb embert nem ismerek. Felnézek rád, mint íróra, emberre, legfőképpen barátra. Imádom az összes barátomat, de te valamiért más vagy, neked különleges helyed van a szívemben, ahova nagyon gyorsan beloptad magad. És bár a KPOP hozott össze minket, tudom, hogy veled bármiről beszélhetek.
A kedvenceim még mindig azok a kamerás reakciók, amikor előtted olvastam el valamit, nem is tudom, hogy miért maradt abba úgy az egész dolog; talán mindketten elfoglaltabbak lettünk, neked a munka, egyetem, nekem az egyre nehezebb iskolai évek.
Sajnálom, hogy ilyen messze élünk egymástól, és nincs lehetőségünk sokszor találkozni, remélem ez a végzős évem leteltével meg fog változni, mert sosem elég az egy-egy nap, amit együtt tudunk tölteni félévente. A tavalyi év szerencsés volt, hiszen egy hónapon belül kétszer is tudtunk találkozni, hála két fontos eseménynek.
Tudom, hogy lassú vagyok, mint a csiga, sokszor a lustaságom miatt fejezeteken ülök (mint író és mint olvasó is), emiatt mindig bűntudatom van, hiszen bármit küldök, te mindig elolvasod és nem vársz olyan sokat a közös történetünk fejezeteivel sem. Hiába mondod folyton, hogy nem haragszol érte, én akkor is nagyon sajnálom, ez egy rossz tulajdonságom, ami miatt más már rég szétrúgta volna a hátsómat, de te mindig megértő vagy. Komolyan, hogy csinálod? Egy csoda vagy. Mindenkinek ilyen barátra lenne szüksége, mint amilyen te vagy! ♥
Csak köszönni tudom a sok dolgot, amit teszel értem, én nem tudok neked olyan sok mindent visszaadni (sőt, szinte semmit), de hozzám bármikor fordulhatsz, én meghallgatlak és segítek, ha tudok. Sajnálom, hogy ezzel a kis aprósággal is késtem, borzalmas vagyok határidőkben, eredetileg úgy terveztem, hogy már nyaralás előtt kész lesz és akkor a születésnapod estéjén el tudom neked küldeni, de hát szerintem a véremben van, hogy sosem sikerül semmit terv szerint megvalósítanom.
Inkább befogom, mielőtt még túlságosan elkezdenék rizsázni és elsírni magam, mert borzasztóan érzékeny vagyok. Annyi sok mindent akartam még mondani, egyszerűen csak nem találom a megfelelő szavakat, így inkább csak ennyit mondok:

Köszönöm, hogy vagy nekem!!! ♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥

You light up my world (Double B) [Fordítás]

[Angol verzió]
- Én írtam - 

714 szó/Double B/romantikus

Hanbin szinte halott volt a fáradságtól, amikor felmászott a lépcsősoron a negyedik emeletig, ahol a lakásuk volt található. Szörnyű napja volt az irodában, az ügyfelek és a telefonhívások megállás nélkül jöttek, és egy zaladgálhatott egyik kollégától a másikig. Természetesen a liftnek is ma kellett úgy döntenie, hogy szabadnapot vesz ki a munkából. A gondolat, hogy visszasétál a földszintre és keres egy széket, amin könnyedén eltöltheti az éjszakát elég csábító volt, de aztán emlékeztette magát arra, hogy a hétvége már itt volt, és aludhatott a kényelmes ágyában a szerelme karjai között, amíg meg nem unta az egész napos pihenést; ez pedig elérte, hogy gyorsítson a tempóján.

Alig bírta kinyitni az ajtót anélkül, hogy elejtette volna a kulcsait, ennek ellenére sikerült neki és ezután a falon támaszkodott meg, hogy nehogy orra essen, amíg levette a cipőjét. Ahogy a nappaliba sétált, maga után hagyva a táskáját az ajtónál és a nyakkendőjét meglazítva, észrevette, hogy a hely szokatlanul csendes volt. Nem volt hangos zene, ami bömbölt volna a dolgozószobából, sem ugyanilyen hangos zaj nem hallatszott a konyha felől, még a lámpák legtöbbje is le volt kapcsolva, és nem várakozott senki, hogy üdvözölhesse őt. Nos, volt, habár egy kis késéssel a megérkezése után, de az ismételt túlórájának tudta ezt be, és valójában már energiája sem volt, hogy belejenthesse, hogy már itthon van.

Éppen lefeküdni készült a kanapéra, amikor két erős kéz gyengéden felhúzta a próbálkozás közepette. Hanbin durcásan nyöszörgött egyet, ennek ellenére a másik nyakába temette a fejét és mélyen belélegezte az illatát.

- Szia, szívem - Hanbin imádta hallgatni Bobby hangját, különösképpen amikor szívemnek szólította őt. Ettől otthon és biztonságban és valamelyest legyőzhetetlennek érezte magát, mert semmi más nem számított, ha Bobby ott volt mellette.

Bobby felkacagott Hanbin aranyos próbálkozásán, hogy ő is üdvözölje, de csak pár érthetetlen szót motyogott a nyakába.

- Milyen napod volt? - simogatta a hatát, és hagyta, hogy Hanbin addig ölelje, ameddig csak szerette volna. Bobby maga is szerette, amikor a fiatalabb ennyire ragaszkodó volt.

Hanbin felsóhajtott és elhúzódott, de csak annyira, hogy rendesen tudjon beszélni.

- Nem akarok emlékezni rá vagy hallani róla még egyszer, szóval te sem.

Az idősebb az arcára simította a kezeit és válaszolt:

- Oké, akkor öltözz át és rendeljük a kedvencedet vacsorára.

- Jól hangzik - Hanbin egy csókot nyomott Bobby ajkaira, majd hagyta, hogy a kezénél fogva a szobába húzzák.

Hanbin már éppen Bobby napjáról akart kérdezni, azonban a szája nyitva maradt anélkül, hogy egy árva szó is kijött volna rajta, amikor belépett a szobába. A fáradtság hirtelen eltűnt a testéből, a helyét izgatottság vette át, ahogy közelebb sétált és párszor boldogan nevetve (és hitetlenkedve) megfordult.

Mintha csak az akkumulátorja hirtelen fel lett volna töltve, a hangulata is úgy villanyozódott fel.

A sötét szobát a plafonról lógó, különböző színekben pompázó égősor ragyogta be, pont ahogyan elképzelte napokkal ezelőtt, amikor az édesanya elmesélte neki, hogy a kishúgát is hasonló dekorációval lepte meg az édesapjuk. Önző módon magának is akart hangulatvilágítást, de nem vett egyet sem, ugyanis úgy gondolta, hogy ő már túl öreg ehhez, és természetesen egy férfinak nem szabadna ilyen dolgokon gondolkodnia; pusztán egy szép álommá vált az elméje legmélyére temetve, amiről egyedül Bobby tudott. Mostanáig.

Hanbint túlságosan is megbabonázta a látvány, így elfeledkezett Bobby jelenlétéről, és még néhány percig képtelen volt megszólalni.

- Ez valóságos? - Miért volt minden olyan gyönyörű és varázslatos, mintha egy másik világban lettek volna?

- Igen, az. Tetszik? - Bobby arcán magabiztos mosoly pihent, de azért egy kicsit ideges volt, mivel egyedül választotta ki a színeket a Hanbinról szerzett tudására hagyatkozva, és csak remélni tudta, hogy igaza volt.

- Megőrültél?! Imádom! - Hanbin Bobby karjaiba vette magát, folyamatosan “köszönöm”-öt ismételgetve.

Minden túlságosan tökéletes volt. Hanbin még csak álmában sem gondolta volna, hogy Bobby majd komolyan veszi a gyerekes nyavalygásait és megteszi ezt a csodálatos dolgot érte, amikor ő maga is nagyon elfoglalt volt a saját munkájával, őszintén nem tudta, hogy mivel érdemelt ki valaki olyat, mint Bobby, egy igazi angyalt a Földön.

Legszívesebben sírva fakadt volna örömében, de megtartotta a könnyeit magának és helyette egy újabb csókot nyomott Bobby ajkaira, az összes szeretetét beletöltve a mély csókba.

A pocsék napja a munkában máris el lett felejtve, amikor csak jó emlékekkel tért nyugovóra éjszaka, nézve a szerelme alvó alakját maga mellett, még egy utolsó pillantást vetve a fejük fölött villogó fényekre, mielőtt ő is elszenderedett volna.

A Karácsony most már jöhetett.

Naplemente

Cím: Naplemente
Páros: Baekyeol - Baekhyun szemszög
Műfaj: romantikus

     A nap utolsó sugarai lassan kúsztak végig a már félig homályba fedett égbolt területén, mesés látványt tárva a romantikus lelkek elé, akik néha ölni tudtak volna egy-egy bensőséges pillanatért a naplemente által alkotott harmonikus varázs színfoltjainak megvilágításában. Byun Baekhyun is ezt a csapatot részesítette javarészt előnyben, lehetetlenül érzelgős lélekkel rendelkezett, ez azonban nem zárta ki férfias határozottságát, az edzőtermekben eltöltött hasznos órákat – az ehhez társuló eredményeket és természetesen a félelmetes külsőt, amivel megáldotta őt a sors; egy igazi férfiként…

     …

     Ugyan, kit akarunk áltatni? A felsorolt dolgok egyike sem illett Byun Baekhyun az idők során már teljesen kiforrott személyiségére. Csökönyös fiú volt, bármit is vett a fejébe, azt egytől egyig meg is valósította, rossz szokásaihoz pedig a tökéletesített befolyásoló készsége is társult, ahogy precízen kidolgozott módszerekkel vette rá kortársait, hogy hódoljanak be akaratának, teljesítsék az ő fejében már alaposan végigvezetett gondolatmeneteket. Baekhyun vezető egyéniségként volt jelen a gimnáziumi elit élet csoportosulásában, s habár a modernkor hozta atrocitások és előítéletek folyamán különböző klikkek ütötték fel a fejüket az iskolán belül, nem létezett diák, aki ne ismerte volna őt. Mégis minden rossz tulajdonsága ellenére helyén volt a szíve, szeretett másokon segíteni, mondhatni már a lételeme volt a fontoskodás, ezzel szemben a mosolyát a legrosszabb napjain sem felejtette otthon, olyan tanuló ne lett volna az intézményben, aki akár egyszer is látta csüggedni a fiút.

     És hogy ki volt az a Park Chanyeol? Egy csendes, visszahúzódó diák, akinek a létezéséről csaknem senki sem tudott, jelenlétét egyik könyv sem regélte volna el, abszolút elhanyagolható karaktert alakított az életben megvívott mindennapos harcokban, ahol a nap végén nem számított, hogy szép vagy csúnya, okos vagy buta, fekete vagy fehér bőrű; egy közös tényező ott dobogott mindannyiuk testében: érző, szeretetre vágyó szív.

     És igen. Byun Baekhyun megtalálta benne azt, ami után már egészen pici korától kezdve kutatott, és azon is túl, mikor ugyanis már rájött, hogy ő cseppet sem a világ által elfogadott normák alapján lett megteremtve a normálisság küszöbén. Hogy a mi a normális? Az bizony relatív fogalom.

– Miért pont én, Baekhyun? Mikor annyi másik ember közül is választhattál volna… – hangzott el a fontos kérdés Park Chanyeol szájából, amint a lenyugvó nap távozó sugarainak össztáncát figyelte a félig már sötétbe borított égbolton.

– Mert te te vagy, Chanyeol. Miért lenne szükségem annyi másik emberre, ha téged is megkaphatlak? – felelt kérdéssel a kérdésre, kissé talán túlságosan is szórakozott hangnemben a másik. Elérkezettnek találta a pillanatot, hogy újdonsült kedvesére tekintsen, s ismételten megcsodálhassa annak férfias vonásokkal megáldott arcát az egyre sötétülő homályban.

– Mintha én akkora nagy világszenzáció lennék… – dünnyögte inkább csak magának a csendesebbik fiú, tekintetével kitartóan pásztázta a távolban még felbukkanó narancssárgás foltot.

– Az vagy, Chanyeol – Baekhyun hosszúkás ujjai a hidegtől reszketve a nála magasabb fiú álla alá nyúltak, kényszerítve ezzel a fiatalabbat, hogy végre felé nézzen. – És tudod miért? Mert egyáltalán nem vagy az. Nem hagyod magad elveszni a mai fiatalok sablonos útvesztőjében, és ez tesz téged igazán különlegessé, a láthatatlanságod tesz téged igazán figyelemfelkeltővé; számomra legalábbis – suttogta elhalóan az apró szavakat, melyek azonban akkora méreteket öltöttek, hogy Chanyeol szíve hatalmasat dobbant a hatásukra, szemeit már-már ösztönösen hunyta le a testén végigsöprő jóleső borzongási impulzusoktól.

     Baekhyun könnyedén hajolt közelebb a társához, hogy eltüntesse azt a parányi kis távolságot, ami még a levegőt is közéjük préselte. Ajkai lágyan érintkeztek a másik kiszáradt párnáival, lassan, megfontoltan mozdította őket a találkozásuk utáni pillanatokban, hogy a világ egyik legédesebb csókjában részesíthesse kedvesét. A magas fiú azonban gyorsan átvette tőle az irányítás jogát – mint ahogy ez általában lenni szokott, egyik kezét a társa arcához emelte, végigsimított annak selymesen puha bőrén, miközben nyelveik érzékien gabalyodtak össze egymás szájában, és lejtettek végül egy végtelenül szenvedélyes táncot, amelybe mindkét fiú lelke beleremegett… Csaknem szárnyra kapott az őket körbeölelő boldogságtól. 

Senki

     Miért?

     Igen, sokszor hagyja el az ember száját ez a parányi szó, ami azonban olyan hatalmas erőket öltő pusztítással bír, hogy akár egy egész hordányi hadsereg sem merne kiállni ellene.

     Saját elfajzott démonaink vetnek táncot a gyengeségünk határán megjelenő dühvel szemeinken keresztül. Nem, ez nem a test csatája. A harc itt a káros gondolatokat vetítő elménkért, a piszkos kívánságokat magába fogadó szívünkért folyik… Az életünkért.

     Nevetséges.

     Hogy egyetlen egy ember megannyi tömérdek gonddal nézzen szembe a kínok keserves oltárán, fohászkodva a megváltó megkönnyebbülést hozó álmok után. Az álmok után, amelyek tévhitbe kergetve sodornak minket az őrültség partjára, hogy végül fantomjaink vaskarmai elnyeljenek bennünket az elménk vad hullámai között.

     Fáj?

     Helyes.

     Nem bírod tovább?

     Gyenge vagy. Nem több az életüket könnyedén félredobó személyektől, akik az alvilág torz korcsai közé vetik saját lelküket. Mert vétkeztek. Elvettek egy értékes létet a Nagyúrtól, ezért pedig bűnhődniük kell. Jeges kínok óceánján vergődve a Holtak Birodalmában.

     Bőrünk szakító ellenkezése…

     … remegő ujjak közül kicsusszanó penge…

     … egy fáradt, ám annál boldogságteljesebb mosoly az arcon…

     … halált hozó skarlátvérözön…

     … lassú, mégis békés halált.

     Ennyit érne egy élet?

     Pár gyenge perc csupán?

     Dehogy!

     Azonban ha egyszer beleestél a gödörbe, onnan bizony nincs kiút.

     És hogy miért?

     Mert puhány vagy... 

     ... egy senki. 

Könyvekben a szerelem - 3

Cím: Könyvekben a szerelem (Utolsó rész)
Páros: Baekyeol - Baekhyun szemszög
Műfaj: romantikus, iskolai

3.    rész

Ajánlott zene

(Nem szoktam ilyet, ez az első alkalom, hogy belinkelek egy zenét, de Vivi drága a fülembe ültette a bogarat, így gondoltam megosztom veletek, én mit hallgattam írás közben. Talán nem kapcsolódik a részhez semmilyen téren, azonban nekem mégis nagy erőt adott, végig ezt a számot hallgattam írás közben és igazán könnyedén ment mellette az alkotás :)
Az előadónak viszont csak egyszámos rajongója vagyok, hahaha :D)

     Az ütő is megállt bennem, ahogy a szavak eljutottak a tudatomig. Kidülledt szemekkel meredtem a velem szemben állóra, próbálva közben felfogni, hogy amit hallottam, tényleg kimondta, nem csak a képzeletem játszadozott velem. Kicsinyes árnyjátéknak tűnt csupán, ám halálosan komoly arcán a remény sugarai jártak foszlány táncot, várva a megváltó jelre, ami biztosításul adja neki igenlő válaszomat. A szám kiszáradt, a szívem pedig a torkomban dobogott hirtelen, értelmes szót nem bírtam kinyögni, annyira meglepett a kérésével.

     Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól ajánlata, mert hát valljuk be, Chanyeol eddig a legtökéletesebb pasi, aki valaha is rám nézett. Baekhyun, hülye vagy ha elszalasztod ezt a lehetőséget! Tudod, hányan ölnének azért, hogy ez a félisten randira hívja őket? Egy álompasi! A tudatalattim ilyen és ehhez hasonló érvekkel próbált engem meggyőzni az ajánlat elfogadásáról, ennek jelképeként pedig szinte láttam a kisördögöt megjelenni bal vállamon, míg ezzel szemben jobbomon pedig a fehér homályba burkolt angyalt, aki a kételyeket és az esetleges kihasználás feltételezését osztotta meg velem. Kezdek megőrülni…

– Baekhyun! – Chanyeol erőteljes hangja rángatott ki kicsinyke világomból, pislogva, értetlenül néztem rá, majd eljutott a tudatomig, hogy még mindig nem adtam neki választ, és már ki tudja, mióta állok előtte szobrokat megszégyenítő módon. – Nem akartalak ilyen sokkhatásnak kitenni, ne haragudj, inkább jobb, ha megyek…

– Várj! – szinte azonnal felocsúdtam az engem ért döbbenetből, keze után kaptam, ezzel megakadályozva őt abban, hogy teljesen elforduljon tőlem. Ujjaim vasmarkában szorosan tartottam csuklóját, egy pillanatra elkalandozva bőrének puhaságán. – Csak megleptél – leheltem a szavakat, nem számítottam arra, hogy ilyen közel leszünk egymáshoz. Lábaink szinte súrolták a másikét, testének melege pedig bizsergette csontjaimat. Mintha az idő lelassult volna körülöttünk, fokozatosan emeltem fel fejemet annak érdekében, hogy szemeibe nézhessek. Hát nem kellett volna. Rohadtul nem. Csillagokat megszégyenítő fényes ragyogással tartották fogva az enyémeket.

– Most akkor mondod? Vagy tegyek valami nagyon nem helyén valót? – suttogta rekedtes hangon. Halványan elmosolyodtam reakciójára, a fejemben meg is fordult egy pillanatra, hogy örök némaságot fogadok és tegyen velem, amit csak akar, de… Ez nem tényleg nem volt helyén való. Hiszen alig ismerjük egymást, szinte semmit sem tudunk a másikról, azokon a dolgokon kívül, amiket az interneten beszéltünk ki. Ez pedig édes kevés volt ilyen csábító dolgok műveléséhez.

– Miért szeretnél velem randizni? – nyögtem ki végül az első kérdést, ami megfordult a fejemben. Tudnom kellett az indokait.

– Kell, hogy legyen oka? – egyszerűen kérdezett vissza, felhúzott szemöldökkel nézett fel rám. Lapos pillantásokkal illettem ezen megszólalásáért, indíték nélkül alig létezett bármi is. – Az nem elég, hogy tetszel és kedvellek?

– De, tökéletesen elég – mosolyodtam el önelégülten. Igazából csak ezt akartam hallani tőle. – Na, most már ki vele, hogy honnan tudtad, hol lakom.

– Szóval ezt igennek vehetem? – terelte még mindig a témát mással.

– Ha elmondod, veheted.

– Ha vehetem, akkor elmondom.

– Oké, akkor igen – sóhajtottam. Diadalittasan elvigyorodott. Édes volt.

– Holnap megüzenem, hogy hol és mikor találkozunk – csúsztatta ki csuklóját ujjaim közül, ugyanis annyira belefeledkeztem a beszédbe, hogy észre sem vettem, még mindig fogtam őt. Mire feleszméltem, már pár méternyi előnnyel rendelkezett.

– Ya! Még mindig nem válaszoltál!

     A parkos kis találkám után siettem haza, szerencsére még hét előtt tíz perccel estem be az ajtón, így nem kellett anyunak magyarázkodnom, hogy hol is voltam. Úgy döntöttem, nem várom meg a konyhában, hanem elmegyek, veszek egy gyors, forró fürdőt, hogy kicsit kiüríthessem fejemet. Legalább addig se gondolok Chanyeolra, akivel kapcsolatban rengeteg kérdés halmozódott fel elmémben, melyeknek tizedére sem tudtam volna választ adni, és ez felettébb bosszantott.

     Elégedetten sóhajtva nyugtáztam a fürdővizem hőmérsékletét, majd szétterültem a kádban, mint valami élettelen bábu. Lehunyt szemekkel élveztem kicsit az egyedüllétet, a víz édesen kínzó cirógatását bőrömön. Ösztönösen kezdtem el dúdolni egy random dallamot, amire ütemre doboltam ujjaimmal a kád szélén. Gyakori szokásom volt ez, a kedveltebb időeltöltéseim közé tartozott az éneklés is, anyu szerint gyönyörű hangom volt, ám én csak hobbit űztem belőle, mikor egyedül lehettem.

     Negyed órát töltöttem csupán fürdéssel, de rendesen felfrissültem tőle. Annyira elszívta az életenergiámat, hogy gondolkodni képtelen is képtelen voltam, mint egy kietlen test, ami még épphogy mozog. Azért anyut még megvártam, majd elköszönve tőle, fáradságra hivatkozva jöttem fel a szobámba aludni, többre most nem tellett tőlem. Amint fejem a puha párnámhoz ért, úgy találtak rám álommanóim és röpítettek el távoli helyekre.

     Másnap anyu délutános volt, így nagylelkűen elvitt engem iskolába, egyrészt mert életemben először késésben voltam, másrészt pedig ment vásárolni, és a suli útba esett neki. Szerencsére nem tette szóvá pontatlanságomat, úgy vélem, még örült is neki, hogy kicsivel tovább pihentem, mint általában. Most is a szekrényemnél kezdtem a napot, átnéztem, hogy miket kell elpakolnom, miket kell kipakolnom. Tevékenységeimben az enyém mellett elhelyezkedő szekrény zörrenése zavart meg, ijedten kaptam oda a fejemet, ám az sem segített riadtságomon, hogy Chanyeol volt az illető, aki nekidőlt a fémszekrénynek. Most is szívdöglesztően nézett ki, haja kócosan terült szét fején, egyenruhája pedig kifejezetten jól állt neki, a hatást féloldalas mosolyával tetézte, szemeinek pajkos csillogásáról már nem is beszélve.

– Neked is jó reggelt – köszörültem meg a torkomat, idegesen fészkelődtem álltamban, szinte lejátszódott előttem a jelenet, amint a fél iskola leesett állal követi végig, amint az egyik kis sztárocskájuk hozzám, Byun Baekhyunhoz, az iskola kisegeréhez beszél.

– Reggelt – vigyora csak kiszélesedett.

– Mi az? – értetlenkedtem.

– Semmi – vont vállat meglehetősen jókedvűen. – Add meg a számodat! – nyújtotta felém a telefonját.

– Dehogy adom!

– Baekhyun…

– Minek az neked?

– Nem is tudom, talán mert randizni megyünk? Á, igazad van, semmiség – legyintett erősen gesztikulálva, vicces arcot vágva, aminek hatására alig bírtam visszatartani a nevetésemet. Kuncogva vettem el a készüléket, és gyorsan pötyögve beleírtam számomat a névjegyzékébe, majd visszaszolgáltattam a tulajdonosának.

– Majd megüzenem a helyszínt, tedd szabaddá a délutánodat – kacsintott rám, igyekezett volna elmenni, azonban nem hagyhattam.

– Angol különórám van, utána este már nem megyek sehova – mondtam unott hangon, becsukva a szekrényemet.

– Akkor mikor érsz rá? – sóhajtott.

– Pénteken, addig minden délután bent leszek – fordultam felé.

– Nem lehetne, hogy ellógod valamelyik órádat? – nézett rám kölyökkutya szemekkel, amelyek bár hatottak rám, mégsem voltak elegek ahhoz, hogy elcsábítsanak.

– Te lehet el szoktad, de én becsületes vagyok – angyali mosolyt villantottam rá. – Ha kell a randi, akkor fogadd el így.

–  Hmm, határozott vagy és nem adod könnyen magad, ez tetszik. Majd írok akkor – simított végig vállamon, rejtélyes vigyorban részesítve engem, majd elsietett. Hangosan dobogó szívvel tekintettem körbe a folyosón, hogy valaki látta-e az előbbi kis jelenetet, azonban a legtöbb diák már ilyenkor a teremben volt, akik mégsem, azokat meg pont nem érdekelte Park Chanyeol és Byun Baekhyun beszélgetése. A levegőt megkönnyebbülten kifújva indultam meg a mi tantermünk felé, csupán csak pár perc volt hátra becsengetésig.

*

     A hetem viszonylag gyorsan eltelt. Délutánonként tanulás mellett Chanyeollal leveleztem, egyre jobban éreztem magam az ő társaságában. Iskolában is párszor odajött szünetekben, amikor egyedül voltam és a legtöbb tanuló vagy ebédelt már vagy más elfoglaltságok miatt nem értek rá velünk foglalkozni. Jólesett, hogy iskolán belül sem játszotta meg az idegent, és tudtam, hogy csak az én érdekeimet szolgálja, hogy nem a barátaink és bármilyen másik ember előtt jön oda hozzám. Utáltam a középpontban lenni, ő pedig nem tett ki ennek, noha csak barátok voltunk még, a pénteki randinkról pedig nem esett szó közöttünk, tudtam, hogy nem feledkezett el róla, csak a megfelelő időt várja, hogy előhozakodjon vele.

     Pénteken egész nap nem láttam Chanyeol-t, és valójában kicsit hiányzott is a jelenléte. Annyira megszoktam már, hogy szinte minden szünetben láthatom a folyósokon, ám ez most nem történt meg. Abban viszont reménykedtem, hogy ebédnél pár pillanatra elkaphatom őt, esetleg beszélhetek is vele, mert már teljesen kétségbe ejtett a randinkkal kapcsolatban, amiről még mindig nem tudtam semmit. Éppen a szekrényembe tettem be a táskámat – ugyanis ebédhez sosem szoktuk magunkkal vinni, kényelmesebb volt nélküle elfogyasztani az ételt –, mikor a telefonom rezegve jelezte, hogy új üzenetem érkezett.

Ma este 6-kor ott leszek érted a házatoknál, készülj el, kényelmesen öltözz.

     Ismeretlen számról küldték, ám a feladó kiléte egyértelmű volt számomra, és meg is mosolyogtatott, hogy tényleg nem felejtkezett el rólam, rólunk. Rögvest elmentettem a számát a névjegyzékem közé, de azzal nem számoltam, hogy Jongdae a hátam mögött állva fog rám várni, kisebb szívbajt hozva rám, mikor megfordultam. Arcáról lerítt, hogy látta az üzenetemet, és nem is volt rest ezt szóvá tenni.

– A Park gyerek? Most komolyan? Erről nekünk miért nem szóltál?! – mindegyik kérdését egy felkaromra kimért csapás követte, melyeket sorban „aucs”-al reagáltam le.

– Jongdae, hagyd ezt abba, már zsibbad a kezem és a lányok szoktak verekedni – morogva kezdtem el masszírozni a sajgó felületet. Persze, nem komolyan ütögetett, viszont fájdalommentes sem volt. – Egyébként is mondtam nektek, hogy tényleg ő az, és találkoztunk hétfőn…

– Ja, de azt már elfelejtetted közölni, hogy ma is találkoztok – szúrós pillantásokkal illetett, ennek ellenére hősiesen álltam gyilkos tekintetét.

– Meglehet, hogy elfelejtettem megemlíteni – vontam vállat. – Most már tudod. Kyungsoo-t hol hagytad? – indultam meg az ebédlő felé, mobiltelefonomat visszacsúsztatva zsebembe.

– Azt mondta, hogy korrepetálnia kell valakit matekból, így ma hozott ebédet és kihagyja – hamar utolért és megosztotta a barátunkról szóló információit, amiket bólintva nyugtáztam. Kyungsoo egy igazi zseninek számított, minden téren. Sokan kérték fel őt kistanárnak, leginkább alsóbb évesek, akik cserébe fizettek ezért a fiúnak, noha ő ingyen is segített volna nekik. – De ne terelj!

– Nem terelek én, csak érdeklődtem a másik barátom hollétéről – forgattam a szemeimet.

– Egyébként randi lesz? Vagy csak úgy találkoztok?

– Hát – nyújtottam el a szót, miközben kinyitottam az ebédlő ajtaját és beléptünk rajta. – Randinak kérte, szóval elvileg igen, viszont azóta nem beszéltünk erről, ezért nem mondhatom száz százalékosan biztosra.

– Nem is tudtam, hogy meleg – gondolkodott el, talán cseppet túl hangosan is, mire figyelmeztetően megcsaptam. Szerencsére nevet nem említettem, ezért senki sem hallhatta meg.

– Amúgy én sem, csak akkor lettem benne biztos, mikor megkért, hogy… tudod…

– Aha – bólintott. – Szurkolok, hogy sikerüljön kettőtök között a dolog.

– Azért ennyire előre ne szaladjunk, még csak egy randiról van szó, az semmit sem jelent – emlékeztettem, eközben pedig beálltunk a hosszú sorba, hogy idővel megkaphassuk mi is az adagjainkat.

– De ha tudjuk ki Kyungsooval volt, ő pedig most veled megy randira… akkor mind melegek lennének? – suttogott, szemeiben kíváncsiság tüze lobbant, ami egész aranyossá tette őt így.

– Elképzelhető – bólintottam, eddig még nem gondolkodtam el ezen. – Nincs kizárva, de biztosra sem vehetjük.

– Mondjuk, logikus lenne, amennyire össze vannak nőve – hümmögött. – Meg ahhoz túl jól néznek ki, hogy valódiak legyenek. Szóval biztos a másik csapatban játszanak.

– Ez meg milyen elmélet? – nevettem fel halkan.

– Hát Jongdae-féle.

– Egyébként miért érdekel? Csak nem tetszik valamelyikük? – vigyorogva cukkoltam.

– Dehogy! – kacagott.

– Hm, pedig a vezérükhöz még illenél is – löktem meg a könyökömmel karját. Jongdae kerek szemekkel bámult rám, szinte hallottam, ahogy fogaskerekei beindultak, és elgondolkodott szavaimon.

– Tudod, hogy boldog párkapcsolatban élek, már közel két éve – húzta fel az egyik szemöldökét.

– Hogyne tudnám, csak vicceltem – nyugtattam meg háborgó lelkét. Mindig vette a poénjaimat, de amikor ilyen kényes témák kerültek terítékre, sajnos hajlamos volt túldramatizálni az egészet. Azonban én élveztem, hogy olykor-olykor kikészíthetem őt. Elmondhatatlanul.

Szerinte Evil Baekhyun feljegyzései néven kellett volna blogot nyitnom, szokása volt felnagyítani a piszkálódásainkat, azonban tudtam, hogy ő sem gondolta komolyan ezeket.  

     Órák után szinte futólépésben tettem meg az iskola és a házunk közötti távot. Igaz még három óra alig múlt el mire hazaértem, azonban már izgatottan kezdtem tervezgetni, hogy mit vegyek fel estére. Semmi konkrétat nem közölt, csupán annyit, hogy kényelmeset vegyek fel, ami azért számomra elég tág fogalom volt. Kissé a kelleténél jobban bezsongtam a gondolattól, hogy ma este randira fogok menni, mégpedig az iskola egyik legjobb pasijával, ám amikor sikerült lehiggadnom, rájöttem, még bőven van időm elkészülni. Nem akartam olyan lenni, mint a lányok, bár izgalmam leplezése még parancsszóra sem ment volna a mai napon. Áldottam is az eget, amiért anyu dolgozott, így csak egy cetlit kell neki a hűtőn hagynom, és a magyarázkodni még ráérek később.

     Úgy döntöttem, elég lesz csak öt után elkezdenem a készülődést, addig nagy nehezen, de lefoglaltam magamat. A blogommal foglalkoztam, felléptem a közösségi portáljaimra, mosolyogva olvastam vissza az internetes beszélgetéseinket Chanyeollal. Kedveltem őt, mi tagadás. Rövid idő alatt sikerült belopnia magát a szívembe, pedig még mindig rengeteg dolog úszott a homállyal fedett elmémben róla, ennek ellenére minden egyes beszélgetésünkkel közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz.

     Fogalmam sem volt, hogy Chanyeol hova szándékozik vinni engem, de a biztonság kedvéért ettem pár darab kekszet, melléjük pedig tejet ittam, hogy azért mégis legyen valami a gyomromban, ha nem enni készülünk. Végül pedig sok gondolkodás után egy egyszerű fekete farmert és egy hozzá passzoló fehér, kicsit kinyúlt pólót vettem fel, ami lógott rajtam. Zsebeimbe eltettem a pénztárcámat és a telefonomat, majd a nappaliban vártam meg, hogy hatot üssön az óra.

     Chanyeol pontosan érkezett. Fekete sportkocsijával pontban hatkor parkolt le a házunk előtt, amivel újfent elismerésemet vívta ki. Izgatottan ugrottam fel a kanapéról, ugyanis eddig a velem szemben lévő ablakról tökéletes rálátásom nyílt a kinti dolgokra. Lehunyt szemekkel álltam meg egy pillanatra, az ajtótól tisztes távolságra és lehiggadtam. Legalábbis igyekeztem ezt tenni.

     Ujjaimat a kilincs köré fontam, és egy kis hezitálás után kinyitottam az ajtót, ahol éppen ezekben a pillanatokban akart Chanyeol kopogtatni. Kissé meglepődött arcot vágott, ám gyorsan sikerült felfognia a helyzetet és elmosolyodott. Az az igazi, Park Chanyeolos mosolya volt ez, amivel női szívek ezreit hódította meg, pluszba még egy férfiét is – az enyémet. Mindenesetre, erősen próbálkozott.

     Gyorsan végig tekintettem rajta, fekete-fehér csíkos pólót viselt, amihez tökéletes passzoló, testhez tapadó fehér farmert választott, emellé pedig fekete tornacsukát. Lehengerlően jól nézett ki, hajának az esti szél fúvása kócos hatást kölcsönzött, azonban ezzel csak fokozta kusza érzéseim hadát iránta.

– Szia – lehetetlenül mély hangján szólalt meg, amelyet most valahogy az este eljövetelével, sokkal szexibbnek találtam, mint általában.

– Hali – épphogy nem nyáladzva nyögtem ki a köszöntő szavakat, fejben ostorozva magamat, hogy ne mutassam ki a gyengeségeimet előtte. Még ne.

– Jól nézel ki – feltűnően mért végig. – Furcsa téged nem egyenruhában látni.

– Téged is, de te főleg nem panaszkodhatsz – nehezen álltam meg, hogy ne harapjam be alsóajkamat piszkos gondolataimra.

– Mehetünk?

– Persze – előrébb léptem, Chanyeol pedig úgy hátrált, és türelmesen kivárta, amíg bezártam az ajtót. – Amúgy most már válaszolhatnál a kérdésemre.

– Még megfutamodhatsz, nem kockáztatok, majd az este végén – rázta a fejét, úriember lévén kinyitotta nekem a kocsiajtót, noha nem voltam lány, jólesett a kedves gesztus.

– Most már aligha futamodhatnék meg – és nem is akarok. 

– Igaz – ismerte be, majd beindította az autót és szépen lassan elindultunk vele. – Egyszer követtelek haza az iskolából.

– Hogy mit csináltál?!

– Vicceltem – nevette el magát hirtelen. A frászt hozta rám, de szerencsére arcvonásait hamar rendezte, amiken tényleg megmutatkozott, hogy nem gondolta komolyan, amiket mondott.

– Nem volt vicces – morcosan pillantottam felé.

– Igazából, Kyungsootól tudom – mondta. Ezzel okozta a lehető legnagyobb meglepetést számomra. Kyungsootól?

– Tőle mégis hogyan? – értetlenkedtem.

– Rémlik, hogy Jonginnal kavart? – húzta fel a szemöldökét. – Meg amúgy ma ebédnél is vele volt…

– Állj! Hogy mi? Nekünk azt mondta, hogy csak egy éjszaka volt, és ma elvileg valami alsós kisgyereket korrepetált matekból…

Chanyeol felnevetett.

– Korrepetálta – szinte hallottam hangjából az idézőjeleket, melyek meg is jelentek lelki szemeim előtt a fiú hosszú ujjaival együtt. Sajnálatos módon, elég vizuális típus voltam.

– Eeeeezt nem akartam tudni – fintorogtam. – Bántó, hogy neked Jongin elmondja, nekünk Kyungsoo meg nem… De azért remélem, hogy Jongin jófiú vele szemben…

– Ha arra célozgatsz, hogy kihasználja, akkor megnyugtatlak, nem – pillantott egy pillanatra rám. – Ma reggelig én is másképp gondoltam, de aztán beszélgettünk és elmondta a dolgokat.

– Még mindig nem hiszem el, hogy hazudott nekünk – szörnyülködtem. – Na, majd elbeszélgetek vele.

– Tedd azt, de most, hogy választ kaptál a kérdésedre, és megtudtál pár dolgot, nem tehetnénk félre a témát? Elvégre ez mégis csak egy randi…

– Persze, bocsánat.

– Semmi baj – mosolygott.

     Az út nem tartott sokáig, talán negyed órát vett igénybe, vagy még annyit se. Egy a belvároshoz közeli kivilágított épülethez vitt engem, ahol még életemben nem jártam. Persze nem voltam hülye, tudtam olvasni is a villódzó táblákról, így rögtön rájöttem, hogy karaoke klubba hozott. Halványan elmosolyodtam, még életemben nem jártam ilyen helyen, azonban az éneklés világa valóban közel állt a szívemhez, így hát örültem, első randinak tökéletes helyszínnek véltem. Talán Kyungsoo mesélt neki a hobbijaimról, talán csak véletlen. Igazából ez már nem is izgatott annyira.

     Chanyeol már előre kibérelte nekünk az egyik pár négyzetméteres kis szobát, ahol volt egy kanapé, mini színpad és mikrofonok. A szófa előtt dohányzóasztal kapott helyet, amin már ott sorakoztak a különféle rágcsálnivalók, köztük szendvicsek, italok és pezsgő is. A helyiségben sötétség uralkodott, melyet csak a több színben villódzó lámpák fénye tört át. Kellemes hangulat töltötte be a kicsinyke termet, amit részben Chanyeol munkálkodásának is köszönhettünk, hiszen látszott, hogy azért dolgozott vele, de rendesen.

– Tetszik? – csukta be magunk után az ajtót, és mellém lépett. Mosolyogva néztem fel rá, miközben bólintottam. Szerettem az ehhez hasonlóan nyugodt kellemességet árasztó helyeket, amelyet most icike-picike romantikus szállal fűszerezett Chanyeol.

– Miért pont karaoke? – kérdeztem kíváncsian. A kanapéhoz vezetett, amire le is ültünk kezdésképp. 

– Még valamikor a kezdetekkor olvastam az egyik posztodban, hogy miket szeretsz csinálni – felelte rám sem pillantva. Hirtelen fejbecsapott a felismerés szavaitól, rájöttem, hogy igaza van, tényleg írtam ilyen bejegyzést a blogomon, még anno, valamikor az elején. Jókedvvel és melegséggel töltötte el bensőmet a tudat, hogy emlékezett erre, nem felejtette el. – Tessék – nyomott a kezembe egy pezsgőspoharat.

– Minek a pezsgő? Te meg ne igyál, vezetsz még haza! – aggodalmasabbik énem azonnal átvette felettem az irányítást, csak a dolog hátrányaira tudtam gondolni.

– Éppen ezért hoztam alkoholmentes pezsgőt, egy pohár nem a világvége, és tudok ám felelősségteljesen gondolkodni – kuncogva fordult felém féloldalasan, a támlán egyik könyökével megtámasztva magát, majd tenyerén a fejét.

– Oké, ez így már rendben van – kortyoltam az italba. Nem volt szokásom alkoholt fogyasztani, még alkoholmentest se, de egyszer-kétszer belefért. Ám arra még mindig nem adott választ, hogy mire fel a pezsgő. – De válaszolhatnál az összes kérdésemre.

– Miért ne hozhattam volna pezsgőt? Elvégre ez egy randi, ha étterembe viszlek, pezsgőzünk, ha főzök neked, pezsgőzünk, ha piknikezni megyünk, pezsgőzünk – taglalta a dolgokat aranyos arckifejezéssel. Mosolyogva hallgattam, volt igazság a szavaiban.

– Szóval tudsz főzni, ha?

– Igen, bár nem mindent, és nem is igazán foglalkozok vele, de tudok – bólintott. – Ha szeretnéd, keríthetünk sort arra is, hogy főzzek neked. Csak első randin nem akartam még olyan bensőséges lenni.

– Miért, lesz több randink is? – haraptam ajkaimba.

– Nagyon szeretném, ha lenne.

– Ezt észben tartom, mármint a főzős dolgot, a randit pedig ki kell érdemelned, ha jófiú vagy, akkor beszélhetünk róla – vigyorogtam.

– Akkor hadd szerezzek pár plusz pontot nálad – tette le a poharát az asztalra, egy kettőre állásba pattant, és kezeit nyújtotta felém. Mosolyogva szabadultam meg én is az italtól, majd bátran fogadtam el kezeit, amiknek a tartását most tapasztalhattam először. Gyengéden fogta kézfejeimet az övéi között, a terem közepén lévő kis pódiumhoz vezetett, hogy kiválaszthassuk a dalt, amit elsőként énekelni fogunk. Mert ugyanis azzal az ötlettel állt elő, hogy mindent együtt énekeljünk, én pedig nem bántam.

     Szerencsére egy vastag könyv teli zeneszámokkal rendelkezésünkre állt, ám a döntés még így sem volt könnyű. Külföldi számok is akadtak szép számmal, azonban úgy egyeztünk meg, hogy inkább a hazának kedvezünk, ha már koreaiaknak születtünk, akkor elsősorban a mi előadóinkat helyezzük középpontba.

     Igazán jól éreztem magam mellette, leginkább sajátos kedvenc számainkat mutattuk meg a másiknak, így olyan sztárok is terítékre kerültek, mint például Super Junior, Big Bang, Sistar, TVXQ, SHINee, Miss A, MBLAQ, és még sorolhatnám. Leginkább régebbi dalokat énekeltünk tőlük, s rá kellett jönnöm, hogy Chanyeolban is ott rejlik a tehetség. Olyan átadással énekelte, rappelte a rá szabott részeket, hogy egész testem beleremegett kellemesen csengő mély hangjába. Elmagyarázhatatlan eufórikus érzések törtek rám, lelkem szárnyalt, az összes porcikám bizseregve válaszolt éneklésére. Leírhatatlan látvány volt őt látni teljesen átszellemülve a zene által, hát még hallani milyen csodálatos érzésben részesített! Én a magam részéről iszonyatosan szégyenlős voltam, ám Chanyeol folyamatos biztatásának hála sikerült feloldódnom és fesztelenül énekelnem tovább, az este végéig.

     Nagyon sokat nevettünk az est folyamán, megesett, hogy neki csúszott el a hangja vagy például nekem, lemaradtunk a szöveggel, nem tudtuk tempóba hozni magunkat és minden egyéb nevetséges baleset, amit az ember éneklés során el tud képzelni. Jól éreztük magunkat, ennek ellenére rendesen lefárasztott minket és a hangszálainkat a karaoke. Kicsivel több, mint egy órát töltöttünk el így, együtt, viszont teljesen megérte. Az innivalók és a kaják is rendesen elfogytak, bár maradt még belőlük bőven, Chanyeol cseppet túlszámolta magát ezt illetően.

     Mindent összevetve, semmibe se tudnék belekötni. Tökéletes első randinak tudható be a mai este.

     A hazaúton békés csend honolt kettőnk között, én a tájat figyeltem pihengetve, Chanyeol pedig az utakra összpontosítva meredt előre, ellazult testtartással. Azonban a mosoly mindkettőnk arcán ott ékeskedett, felettünk az elmúlt órák idilli kedélye lebegett, mámoros homályban úsztatva minket, szép emlékeket idézve vissza a karaoke estről.

– Egyszer… eljönnél egy meccsemre? – törte meg hirtelen a csendet. Köztudott tény volt, hogy utáltam a focilabdát, a TV-ben sem néztem, így evidens alapon, élő mérkőzésekre sem jártam el, hiába tartozott ez a sportág és csapata az iskola büszkeségei közé. Engem hidegen hagyott.

– Szeretnéd? – fordítottam felé csak a fejemet. Kíváncsian fürkésztem arcát, ragyogó tekintete mindent elárult.

– Igen, eddig még nem láttalak ott sosem, és most hogy jóba lettünk… Erőt adna – vonásai zavaráról árulkodtak, folyamatosan az utat mustrálta tekintetével, mint aki nem mer erre nézni, ujjai pedig még a kormányt is görcsösen szorították.

– Mikor játszotok legközelebb?

– Most vasárnap – hezitálás nélkül vágta rá, hangjában némi reménykedő éllel. – Délután, nem este a másnapi iskola miatt…

– Rendben, betudhatjuk második randinak, ha értem jössz és haza is hozol – bólintottam lassan. Nem rágódtam annyira a dolgon, pedig általában alaposan megfontoltam mindent, hát ez most nem így történt.

– Komolyan? – lepődött meg.

– Kíváncsivá tettél és mindent el kell kezdeni valahol, nem? – tártam szét a kezeimet.

– De igen – mosolyodott el végre megkönnyebbülten.

– Amúgy sem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen, az öt randis szabályom még él.

– Milyen szabály? – értetlenkedett.

– Ez ilyen általam felállított szabály a szerelmi életemre… Minimum öt randira kényszerítem rá az aktuális férfit, mivel szerintem pont ez a szám megfelelő, hogy eldőljön passzolunk-e egymáshoz, avagy sem. Öt alkalom alatt bármi történhet, csók pedig csak a harmadik randi után megengedett, már mióta világ a világ, én így pasizom – magyaráztam büszkén.

– Miért, hány barátod volt eddig? – nevetett harsányan.

– Komolyabb csak egy, és egy másik, akivel csak pár randi szintjéig jutottunk – válaszoltam.

– Szóval én vagyok a harmadik, ez nem is rossz arány – parkolt le a házunk előtt. – Most jönne az a klisé, hogy az ajtóig kísérlek…

– Hát ne tedd – feleltem egyszerűen. – Nincs szükségem még rá, de egy idő után el fogom ám várni.

– És hogyha én mégis szeretném?

– Hát akkor tedd meg.

     Kiszálltunk az autóból, csendben tettük meg azt a pár métert az ajtóig, ő elgondolkozva, én pedig imádkozva, hogy anyu ne a földszinten tartózkodjon, és ne vegye észre az érkezésünket. Jólesett, hogy Chanyeol ragaszkodott ehhez a kísérgetős dologhoz, holott el is hajthatott volna haza, neki is könnyebb lett volna, ahogy nekem is. De nem tette, ezzel kiérdemelt nálam egy hatalmas nagy plusz pontot.

– Akkor…

– Akkor – álltam ott, mint valami szerencsétlen, várva a nagy csodára, aminek a mi létét magam sem tudtam pontosan. A filmekben általában ilyenkor szokott az a rész jönni, hogy a szerelmes ifjak szenvedélyes csókban forrnak össze, gátlásaikat könnyedén félredobva.

– Találkozunk vasárnap – tényként közölte, mégis hangjából némi kérdő él hallatszódott ki, talán elbizonytalanodott.
– Igen – bólintottam határozottan, halvány mosolyt megeresztve felé. Hirtelen közelebb lépett, testünk majdnem hogy összesimult, leheletét éreztem arcomon, és ahogy felnéztem kiismerhetetlenül csillogó szemeibe, amik a sötét homállyal eggyé olvadva ragyogtak az éjszakában, a szó is bennem rekedt. – Mit csinálsz? – suttogtam értetlenül, mielőtt még túl messzire mentünk volna.

– Mi lenne, ha ezt már a harmadik randinknak tudnánk be? – duruzsolta lehetetlenül mély hangon, kezeivel illetéktelen területekre vándorolt el, derekamat lágyan cirógatta ujjaival. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól minden gesztusa… Én lennék a világ leghazugabb embere, ha ilyen ostobaságokat állítanék. Azonban túl korainak éreztem még a tempót, s bár csábító volt minden egyes kis szava, tette, a józaneszemnek sem kellett már sok, hogy satuba dobva a méltóságomat vessem magam a karjaiba… Nem tehettem ezt. Még nem.

– Azt sehogy sem tudnád kijátszani – suttogtam megremegve a közelségére.

– Dehogynem – hosszú ujjaival csak tovább és tovább kényeztette bőrömet, miközben fejét még előrébb hajtotta. – Első randi a hétfői találkánk a parkban, második pedig szétosztva a héten, mikor szünetekben láttuk egymást, és voilá, most voltunk túl a harmadik randinkon – magyarázta, mintha csak az egyszer egy képletét értetné meg egy elsős kisgyerekkel. Pár pillanatra még én is beleestem abba a hibába, hogy bedőltem szavainak, amelyeket elég megnyerő körettel tálalva adott el. A desszert pedig maga Park Chanyeol volt.

– Nem lehet – leheltem elfúlva, csupán csak néhány centiméter állt közöttünk.

– Olyan nincs, hogy nem lehet – mormolta szórakozottan, majd összeérintette ajkainkat. Szemeim kétszeresükre dülledtek, hirtelen képtelen voltam felfogni a tényt, hogy maga tökéletes Chanyeol csókol engem. Ösztöneim végül kis idő elteltével aktivizálták magukat, szemhéjaim lecsukódtak, ahogy átadtam magam a mámorba borítóan felemelő érzésnek. Szívem kínzó lassúsággal dobbant egy nagyot, aztán megálljt nem ismerve zendített rá a gyomromban keletkező pillangóimmal együtt a leghevesebb dallamra, amit valaha tapasztaltam. Chanyeol ajkai puhák, édesek és kétségkívül csókolnivalók voltak. Gyengéden ostromolt csókjával, elérve, hogy megfeledkezve magamról átkaroljam nyakát. Nyelveink csatája mindössze tizenöt másodpercig, ha tartott, mégis félreismerhetetlen érzéseket keltett bennem.

Aztán elengedett, lehengerlő mosolyát villantva rám azt mondta:

– Álmodj szépeket, Baekhyun – utolsó pillantást vetve felém elengedett. Mire feleszméltem, már a kocsijánál járt, kezeim pedig élettelenül hullottak vissza testem mellé. Meredten bámultam magam elé, próbálva felfogni az imént történteket.

     Park Kibaszottul Tökéletes Chanyeol rám vetette ki a hálóját, elvitt engem randizni, majd a verandánkon állva megcsókolt, jó éjszakát kívánva nekem. Álmodom? Ez nem lehet a valóság.

     Csak a könyvekben és a filmekben létezik ennyire eszményi kapcsolat, amely jó úton haladva lépkedett biztosan a szerelem ösvénye felé. Chanyeol pedig csak hab volt a tortán, epret megszégyenítően édes csókkal díszítve.

     Igen, ez biztosan egy szép és merész álom, amiből soha, de soha nem akarok felébredni.