Love me like you do

Cím: Love me like you do
Szereplők: Hongbin, OC karakter
Műfaj: romantikus

     Idegesen járkáltam fel-alá a szobámban, a tükör előtt. Vagy hatvanhatszor leellenőriztem kinézetemet, minden apró hibát kiküszöböltem magamon, újra és újra kétségbeestem, hogy esetleg nem jól áll rajtam valami. Nem tudom pontosan, hogy miért fújtam fel ezt az ügyet annyira, hiszen nem egy előkelő éttermi vacsorára voltam hivatalos, hanem csak egy koncertre. Csak egy koncertre…

     Egy frászt! – kiáltotta a bensőm méltatlankodva. Ez több volt annál, nem csupán egy fellépés, mondhatni az életem volt. Nem, nem az ilyen eseményekre járás, hanem az ember, az az egy személy a hat tagú bandából, aki a színpadon állt, mosolyával tömegszámra nedvesítette be a nők bugyiját, hangjával elvarázsolta a stadionban lévőket, társaival remek csapatmunkát kialakítva uralta a teret. Hiába vesztem el a tumultus személyei között, az esélye annak, hogy kiszúr a sötétségben egyenlő volt a nullával, ám mégis tudta, hogy ott vagyok valahol, és figyelem őt. S ez állítása szerint hatalmas lelkierőt adott neki ahhoz, hogy végig csinálja az estét, úgymond motiválja őt a szerelme ottléte. Motiválja… Ez az egész még mindig egy édes álomnak hat számomra, alig tudom felfogni, hogy ő az enyém, velem van, engem szeret.

     Nem értem rá ezeken gondolkodni, hiszen már jócskán besötétedett, és indulnom kellett. A koncert kezdete még messze volt, ám ha jó helyet akartam szerezni – már pedig nagyon ezt akartam –, akkor nem engedhettem meg magamnak a késői érkezést. Lehet, hogy önző voltam, hiszen nekem megvolt az, ami a többi rajongónak nem adathatott meg, legalábbis nem olyan szinten, mint ahogyan nekem. Nem tehettem erről, én is látni szerettem volna őt a színpadon, olyankor, mikor a szívét-lelkét beleadja egy-egy produkcióba, testével kommunikálva megnyílik az emberek felé.

     Fél óra múlva parkolt le a taxi a város egyik legnevesebb szórakozóhelye előtt, ahol a VIXX ma részvételét tette a fellépők között. Szerencsére a tömeg még nem volt olyan nagy, épphogy csak gyülekezni kezdtek a bemenni kívánó emberek. Ma este különösen hideg volt, így áldottam magam, amiért a vastagabb, és térdig leérő szövetkabátom mellett döntöttem. Ennek köszönhetően nem éreztem annyira a hűvös szelet, mely meglobogtatta sok női egyed hajzuhatagát az esti lámpafények csillogásának kereszttüzében.

     Az idő lassan telt, a percek kínzóan futottak el felettünk, mégis egy szempillantásnyi időbe sem telt bele, és elkezdték beengedni az ideváró embereket. Valahol a tömeg közepén foglalhattam helyet, nem túl messze, de nem is túl közel. Jó rálátásom volt a színpadra, az egész helyiségre. Panaszra nem volt okom, csak kicsit kényelmetlenül éreztem magam a hozzám simuló testektől a hatalmas tumultusban. Rengetegen vettek körbe minden oldalról, néhányan magukról megfeledkezve tolakodtak, sikítoztak a magnóból szóló kedvcsináló zenére, mely méltó beharangozása volt a bandának. Én visszafogottabban várakoztam, halkan dúdoltam a zene ütemére, kicsit dülöngéltem ide-oda, kezeimet végig kabátom zsebeiben rejtegetve.

     Az időérzékemet teljesen elvesztettem, fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el az érkezésem óta, csak azt vettem észre, hogy a fényviszonyok megváltoznak a színpadnál, ismerős dallamok máshogy csendülnek fel, s hat alak veszi be az egész porondot. Elmosolyodtam a látványra, és mint a körülöttem lévő női horda, én is kitártam számat, és sikítottam egy nagyot ösztönzésképpen, hangom elvegyült a többi között. Szemeim egy mámoros homályban úszó emberre tapadtak, kínzó hatással ötvözve vonzotta őket minden egyes tökéletes vonása. A hangokat tompán hallottam, nem is figyeltem oda igazán a zenére, csak Rá. Szívem vad dobogása minden zaj közül kimagasodott, átvette felettem az uralmat, pulzusom az egekig szökött, forróságot éreztem kívül-belül. Imádtam ezt az érzést, mely folyton folyvást hatalmába kerített, ahányszor csak ráemeltem tekintetemet az imádott férfire.

     A koncert sokáig tartott, mégis egy szempillantás alatt elrepült ez az időintervallum. Csak akkor eszméltem fel az engem ért kábulatból, mikor a friss levegő az arcomba csapódott, s körbenéztem a sötét utcán. A mosolyt az arcomról nem lehetett levakarni, lehunyt szemekkel időztem még kicsit szélfúvásban, majd úgy döntöttem, hogy ideje hazaindulni. Nem fáradtam azzal, hogy a telefonomat elővéve felhívjam a fiút, tudtam, hogy most még dolga van, minden bizonnyal nagyon fáradt, de annál boldogabb, és majd hív, amikor ideje akad rá. Éppen az épület melletti sikátor előtt sétáltam el, mely az utca végét jelentette, mikor hirtelen egy kéz fonódott a derekam köré, egy másik a számat tapasztotta be, és berántott magához. Hatalmas félelem lett úrrá rajtam, minden porcikám remegett, ám mihelyst megéreztem orromban egy ismerős illatot, ellazultam. Ajkaimat mosolyra húztam, miután az idegen elengedett. Maga felé fordított, nem várta meg, hogy feleszméljek, azonnal ajkaimra tapadt, és falni kezdte azokat. Érzékien, szenvedélyesen, mégis határtalan gyengédséggel. A lelkem is beleremegett a nyelvcsatába, gyomromban pillangóim minduntalan zaklatni kezdtek, édes táncot jártak ott.

– Láttalak ám a sorok között. – szólalt meg rekedtes hangon, mikor levegőhiányban muszáj voltunk elválni. Szemei még csukva voltak, csak egy kis idő elteltével nézett rám. Homlokát az enyémnek döntötte, tekintetével lelkemig hatolt.

– Nem szép dolog ártatlan nőket behúzni egy sikátorba. – kezemet arcára simítottam, és elmosolyodtam.

– Nem vagy már te olyan ártatlan. – kuncogott.

– Tettél róla, te majom. – ütöttem meg morcosan, mégsem tudtam haragudni rá.

– Akkor nem voltál ilyen morcos, és nem is ezt kiáltottad. – cukkolt vigyorogva.

– Ne húzd ki a gyufát, Lee Hongbin! – szűkítettem össze a szemeimet, csak hogy pirulásomat leplezhessem.

– Imádom, amikor így nézel, még szexibbé tesz téged.

– Aha. – köszörültem meg a torkomat. – Hogyhogy itt vagy? Nem mentetek még el?

– Mondtam a többieknek, hogy várjanak egy kicsit, amíg megkereslek. Már mérföldekről kiszúrtalak volna jellegzetes vonásaiddal. – kuncogta édes hangján. Arcán megjelenő gödröcskéitől újra és újra elolvadtam.

– Annyira imádlak. – suttogtam, ismét végig simítva arcélén.

– Szeretlek, Park Yumi. – lehelte ajkaimra, s ismét egy szenvedélyesen csókban forrtunk össze. 

Lee Hongbin

Cím: Lee Hongbin
Szereplők: Hongbin, OC karakterek
Műfaj: romantikus

           Lee Hongbin. A név, mely sokak számára ismeretlenül hangozhat, ahogyan számomra sem volt ismert sokáig. Véletlenszerűen futottam össze viselőjével egy szórakozóhelyen, akkor is csak lenézést és fölényeskedést kaptam tőle, mint minden alkalommal, mikor újra összesodort minket az élet. Nem volt egy híres modell, sokan értetlenül néztek rám, hogy kiről beszélek, szinte már hülyének néztek, amiért állításuk szerint bedőltem egy idegen férfinak. De egyszerűen képtelen voltam tenni ellene, vagy megszakítani a gyötrelmekkel, megalázásokkal, néha pedig jóízű nevetésekkel teli kapcsolatot. Egyre többet kezdtük keresni egymás társaságát, s azon kaptam magam, hogy nem csak a munkám miatt válaszolok a hívásaira. Hanem tényleg élvezem, ezzel a felfújt hólyaggal töltött időt.

           Nem kellett volna szüntelenül azon törnöm magam, hogy csinos legyek a szemében. Hiszen mit számított? Csak egy lány voltam a sok közül, ő pedig csak egy modell fiú. Személyes találkozásainkkor szinte ügyet sem vetett rám, az összes szavamba belekötött, mégis általában Ő keresett először. Imádtam a nevetségesen rövid párbeszédeinket, amiknek többségében a tartózkodási helyemet tudakolta meg, s pár percre rá fel is bukkant ott, hogy egy újabb idegesítően kellemes délutánt töltsünk el együtt.

           Hetek óta ment ez a játék közöttünk. Képesek voltunk a legapróbb rossz szóra is besértődni, kínlódva várni, hogy a másik kezdeményezzen, kérjen bocsánatot. Végül, Lee Hongbin lépett. Egy parkban megrendezett, az egyetemem által szervezett nyilvános rendezvényre látogatott el hozzám, ahol vad féltékenység kerítette hatalmába, mikor meglátott az egyik fiú kortársammal. Azonnal cselekedett. Megcsókolt. Ledöbbenve meredtem magam elé, még pislogásra sem futotta tőlem akkor, ott, abban a pillanatban. Azonban ajkainak puhasága jobban lekötötte figyelmemet, minthogy harag gyúljon szívemben.

           Ekkor változott meg minden. Nagy nehezen elhívott az első randira, mi jól sikerült. Figyelmes, udvarias és határtalanul gyengéd volt. Csak ámultam, és folyton az járt a fejemben, ha van ilyen oldala is, akkor miért nem engedi felszínre? Sokkal elragadóbb és megnyerőbb személyiséggel rendelkezik így. Ám tisztában voltam vele, hogy engem sem csak a két szép szemével és helyes arcával sikerült levennie a lábamról. Hanem a bunkóságával. Lehet, furcsa ezt mondani, de egyszerűen vonzott, magával ragadott, teljesen megbolondított. Igazi rosszfiús érzetet keltett bennem, s talán igaz a mondás, hogy minden nő titkon vágyik egy kis extra izgalomra, veszélyre és kiszámíthatatlanságra, miket Hongbin egy az egyben garantál.

           Derült égből nagy csapásként ért, mikor egyre többet kezdtünk veszekedni, nem mindenben értettünk egyet, s egy ilyen alkalomkor rám csapva az ajtót láttam utoljára. Sírtam, órákon át, hiszen halálosan és visszavonhatatlanul beleszerettem ebbe a tuskóba. Láttam rajta, minden kedves gesztusából az sütött, hogy ő is legalább ennyire szeret engem. Akkor meg miért? Jó kérdés. Egy héttel később pedig eljutott hozzám is a hír, hogy múzsám távozott az országból, elhagyva Koreát rohant Japánba az apjához.

           Végül gyorsan teltek a hetek, de számomra minden perc, mit nélküle kellett eltöltenem egy örökkévalóság volt. Legnagyobb sajnálatomra elérkeztünk a születésnapomhoz és még egy évvel öregebb lettem. Emlékszem, ő már előre eltervezte, hogy hova szeretne vinni eme jeles nap alkalmából. Amint eszembe jutottak az emlékek ismét féktelen sírásba kezdtem. Bömböltem, mint egy rossz tinédzser. Ám ahhoz nem volt erőm, hogy megfosszam magam a sok közös képtől, tárgytól, mik mind-mind Rá emlékeztettek.

– Yumi, gyere mááár! – rángatta rólam a takarót legjobb barátnőm, Bomi, aki egy-két évvel fiatalabb volt nálam.

– Hagyjál – morogtam. – Semmi kedvem sincsen kimenni és boldogan vihorászva mutatni, hogy minden oké, mikor semmi sem oké! – kiabáltam magamból kikelve és indulatosan visszarántottam magamra a takarót. Hallottam, ahogy Bomi megszeppenten ugrik hátra, engem pedig azonnal hatalmába kerített a bűntudat. – N-ne haragudj – sóhajtottam. – Nem te tehetsz az én problémáimról, nem akartalak így lerohanni.

– Nem haragszok Yumi – csóválta a fejét. – Csak fáj látni, hogy tönkreteszed magad, amiatt a pofátlanul helyes rohadék miatt! Nem éri meg miatta szenvedned, ha ő ekkora tetű, és köp a te érzéseidre, akkor te is köpjél rá!

Muszáj volt felnevetnem. Annyira élethűen adta elő magát, mutogatott és fintorgott, hogy senki sem állta volna mosolygás nélkül. Szerettem nagyon a kis bolond fejét, hiszen tudtam, hogy csak nekem akar jót. Igazi barátnőm volt, kitartott mellettem jóban-rosszban, ahogy én is igyekezetem ezt tenni. Tulajdonképpen lakótársak voltunk, együtt béreltünk egy kis szerény, ám annál szebb házat.

– Naaa, mondj valamit! – kezdett bele szokásos mű hisztijébe, amit tökéletesen alakított toporgásával egybekötve.

– Megyek! – sóhajtva bújtam ki a takaró alól. Összerezzentem, mikor meztelen talpaim találkoztak a hideg padlóval, meg is inogtam egy kicsit, de sikerült megtartanom az egyensúlyomat.

– Unnie! Vigyázz – kapott azonnal utánam. – Mi lenne veled nélkülem, unnie – színpadiasan sóhajtva csóválta a fejét.

– Aigoo, te lány! – fedtem meg pár rosszalló pillantással. – Remélem nem csődítettél ide mindenkit… – álltam a szekrényem elé, s azon kezdtem tanakodni, hogy mit viseljek.

– Nem, nem, dehogyis! Csak a fontosabb személyeket. Mint Taekwoon oppa, Sanghyuk oppa, Minhee unnie és Kim doktor.

– Kim doktor?! Bomi! Komolyan megkellett hívnod Wonshik doktort is? Hongbin egyik legrégibb barátját?! Aigoo! Elment az eszed? – néztem rá dühösen. – Mert az teljesen egyértelmű, hogy Taekwoon, mint szerelmed eljött, Hyuk és Minhee is, mint a csoporttársaim, de Dr. Kim… Mióta szétmentünk Hongbinnal nem láttam őt…

– Ne haragudj, unnie! – bűnbánóan hajtotta le a fejét, bennem pedig hatalmas bűntudat támadt. Miért nem lehet erre a lányra haragudni?

– Inkább segíts kiválasztani, mit vegyek fel és menjünk ki, ne várassuk a vendégeket!

– Máris, unnie! – szökkent mellém boldogan vigyorogva.

           Nagy nehézségek árán – amik egész pontosan fél órát vettek igénybe az életünkből – kiválasztottuk az illő ruhákat erre a kis baráti összejövetelre, amin sort kerítünk a huszadik születésnapom megünneplésére. Nem kellene annyira rágörcsölnöm a dolgokra, hiszen végül is nem feltétlenül muszáj utálnunk egymást Wonshikkel, csak mert van egy közös ismerősünk, akivel én nem jövök ki jól… Aish, hogy fogom túlélni a mai estét?

– Yumi! – Sanghyuk arca most is ragyogott, mint bármelyik másik alkalommal, mikor láttam őt. Kedves mosoly csücsült ajkain, szemei gyémántként csillogtak. Ő egy olyan ember volt, akit képtelenség lett volna utálni. Néha talán túlságosan is árasztotta magából a gyermeki csínyeket, néha talán túlságosan követelőző volt, de mindezek ellenére ember legyen a talpán, aki utálni tudja őt.

– Hyuk! – hosszú idő után most először, igazán mosolyogva öleltem vissza jó barátomat. Olyan volt számomra, mintha csak a testvérem lenne, s ő sem volt rest hangoztatni, hogy ugyanígy érez irántam.

– Boldog születésnapot, Yumi! – simogatta meg a hátamat. Tudtam, hogy ezen tettével próbált belém több lelket önteni, és diszkréten utalt arra, hogy ne szomorkodjak… tudjuk ki miatt.  

– Köszönöm szépen, Hyuk! – váltam el tőle halványan mosolyogva. Majd fél oldalasan megfordulva barátnőmre néztem, aki mellett már ott állt az ő lovagja, derekát átkarolva és puszit lehelt Bomi halántékára. A szívem kicsit összeszorult, azonban nem voltam féltékeny. Inkább példásnak tartottam az ő szerelmüket, a nagy kor és jellembeli különbség ellenére is. Taekwoon az a srác volt, aki nem könnyen mutatta ki az érzéseit, nehezen nyílt meg mások előtt, emiatt sokan gorombának tartották őt, elítélték első látásra. Ám, aki ismerte őt tudta, hogy egy igazán jó szívű, kedves ember. Bomi kicsit szeleburdi, néha gyerekes, viszont hatalmas szívvel rendelkezik, melyben sok személy lelhet szeretetre. Ezt a szívet hódította meg a csendes Taekwoon, és lett királya az onnan áradó szeretetnek. Hosszú, rögös út vezetett az egymásra találásukig, de mindkettőjük szerint megérte.

– Unnie, baj van? – zökkentett ki barátnőm hangja a gondolataim közül.

– Ti… tényleg nagyon jól néztek ki együtt! – mondtam kicsit meghatottan. Romantikus típus voltam, öröm volt nézni más emberek boldogságát, a feltétel nélküli szerelmeket.

– Ahj, unnie! – borult a nyakamba Bomi.

– Köszönjük! – találta meg a hangját végre a fiú is, arcán egy visszafogott mosollyal. Halkan beszélt, mint általában és nem mondott sok mindent.

           Végül Taekwoon is felköszöntött, átadta a barátnőmmel közös ajándékukat, ami egy új fényképező gép és egy üveg bor volt. Sanghyuktól kicsit személyesebb ajándékot kaptam, egy nyakláncot, ami egy kis lánykát ábrázolt, kezében egy fényképezőgéppel, a hátuljába pedig a nevem volt belegravíroztatva. Meghatódtam, hiszen imádtam az ilyesmi dolgokat, teljesen sikerült eltalálnia. Persze barátnőmék ajándékának is szívből örültem, hiszen jelenleg nem volt pénzem egy új gépre, s a régi már igen csak az utolsó köreit járta.

 – Hm, úgy látszik a doktor elfelejtette, hogy hány órát beszéltünk meg – sóhajtotta Bomi, miközben a karórájára vetett egy pillantást. Kicsit megkönnyebbültem a tudattól, hogy nem kell ismét szembenéznem Wonshikkel, bár nagyon kedves és szeretetre méltó embernek tartottam őt is. De mivel közelebbi kapcsolatban állt egy bizonyos személlyel, meglátásom szerint igen kínosra sikerült volna az újralátás. – Oh, vagy mégsem! – pattant fel, mikor meghallotta a csengőt. – Kim doktor! – hangja boldog volt. Érthetetlen módon rajongott a doktorokért. – És… Te mit keresel itt?! – értetlenül néztünk össze én, Taekwoon és Hyuk, mikor meghallottuk ezt a mondatot. Rögtön talpra álltam és kisiettem a nappaliból az előtérbe, ahol rögtön lefagytam. Kerek szemekkel meredtem az előttem álló személyekre. Míg előbbire számítottam, s mondhatni beletörődtem abba, hogy esetleg látnom kell őt, a mellette állóra sosem készültem fel lelkileg.

– Ez meg mit keres itt? – adott hangot nemtetszésének Sanghyuk is. Szorosan mögöttem álltak Taekwoonnal. Sosem kedvelte Őt igazán, míg barátnőm szerelme jobban szót értett Vele.

– Nyilvánvalóan nem hozzád jöttem, tökfej! – forgatta gyönyörű szép barna szemeit a vádlott. Tekintetemet képtelen voltam levenni Róla. Végig vezettem pillantásomat arca minden kis szegletén, melyek most is ugyanolyan hibátlanul köszöntek vissza rám. Kezében egy virágcsokor pihent, másikat zsebre tette – mi szokása is volt.

Könnyeim fojtogatták szemeimet, ám nem engedhettem meg nekik azt az örömöt, hogy útjára engedve őket elgyengülve lássanak engem a vendégek.

– Vigyázz a szádra te! Lehet, hogy idősebb vagy nálam, de egy pillanatig se hidd, hogy emberileg többet érsz bármelyikünknél! – villantak meg Sanghyuk szemei.

– Yumi… – nézett végre rám. – Kérlek, beszéljünk! – nem tudtam reagálni. Egyszerűen lefagytam. Még mindig sokkosan álltam, a doktorról Hongbinra néztem. Remélem ez csak egy rossz rémálom!

– Unnie – reagált elsőként Bomi. – Magatokra hagyunk titeket… – hálás voltam neki, amiért közvetítette az én kimondatlan gondolataimat. A beszéd nehézkesen ment volna jelen pillanatban, viszont semmiképpen sem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy újra beszélni hallhassam Őt.

Hiszen… nem vagyok köteles megbocsátani neki, visszamenni hozzá, bármelyiket akarja is… Attól még… meghallgatni meghallgathatom, ugye?

– Miket beszélsz, Bomi? Egyértelműen nem! – tiltakozott Hyuk. Néha kicsit tényleg túlzásba vitte az aggódást. Taekwoon nemes egyszerűséggel ragadta meg a karját és ráncigálta ki. Bomi még megölelt, és a fülembe súgta, hogy: Sok szerencsét, unnie!

– Yumi-ah! Boldog születésnapot! – lépett oda Kim doktor, félénken megölelt – bár meglátásom szerint próbálta leplezni bizonytalanságát – majd egy borítékot adott át, amiben – miután vetettem rá egy pillantást, láttam – két színházi előadásra szánt jegyek lapultak. Halványan elmosolyodtam, imádtam színházba, musical-ekre járni.

– Köszönöm, Dr. Kim! – hajoltam meg illedelmesen. Wonshik mosolyogva bólintott, vállon veregette barátját, majd követte a díszes társaságot.

           A szívem hevesebben kezdett dobogni, mikor csak én és Ő maradtunk. Utáltam magam, amiért még most is így reagáltam közelségére. Bevezettem a nappaliba, tovább képtelen lettem volna, és a kanapéra ülve vártam, hogy előálljon azzal, amiért jött. Nem mertem jobban ránézni, csak egy-egy pillantást vettem fel rá. Féltem, hogy még jobban elgyengülnék előtte, amit határozottan nem érdemelt meg. Azzal csak az egója nőtt volna.

– K-kibököd végre miért jöttél? – köszörültem meg a torkomat. Magabiztos akartam lenni, oly’ annyira, mint ahogy Hongbin szokott lenni másokkal. Kemény, lekezelő és érdektelen. Hangom azonban mégis megremegett egy szekundumra, amit reméltem, hogy a fiú nem vett észre.

– Yumi – oly’ gyengédséggel, lágyan ejtette ki a nevemet, hogy testem beleremegett. Lehajtottam fejemet, lehunytam szemeimet és vettem egy mély levegőt. Állj ellen neki Yumi, állj ellen! – Ezt neked hoztam! – ült le mellém és átnyújtotta a kezében lévő rózsacsokrot.

– Miért? Mert születésnapom van?

– Ne légy nevetséges! Sosem adnék csak ennyit születésnapodra! – értetlenkedve, kissé sértetten nézett rám.

– Ya! Lee Hongbin! – néztem vissza rá figyelmeztetően. Elképesztő ez a gyerek!

– Bocsánat! – sóhajtotta. – Azért hoztam, mert… Engesztelő ajándék.

– Engesztelő ajándék? – vontam fel szemöldökömet. – Mégis minek?

– Hogy… olyan csúnyán bántam veled. Tudom, nem lehet megvenni a bocsánatodat, sem a szeretetedet, de mégis annyi mindent adtál nekem a kapcsolatunk alatt, hogy legalább ennyit megérdemelsz, még ha nem is bocsátasz most meg! – nyújtotta át nekem ismét. Lelkivilágom megremegett, szívem egy nagyot dobbant. Hitelesen beszélt, arcán egy szerény mosoly kapott helyet, bűnbánóan nézett rám – s mindezt úgy csinálta, hogy lassan belém kezdett férkőzni a bűntudat érzete.

– Köszönöm, nagyon szépek! – köszörültem meg a torkomat, kicsit előre hajoltam, hogy mégse tűnjek illetlennek a szemében, ha ő ilyen illedelmesen fejezte ki magát. Alig észrevehetően beleszagoltam a rózsákba, mik csodálatos illatot árasztottak magukból. – Vízbe teszem őket! – álltam fel és lassan átsétáltam a konyhába. Levettem egy nagyobb vázát, majd végre hajtottam az említett műveletet, ezután pedig visszaültem mellé.

– Boldog születésnapot, Yumi! – adta át a középméretű dobozkát. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá. Nem akarja megmagyarázni a dolgokat? Ennyi lett volna a bocsánatkérés? Lee Hongbin, hát van neked szíved?

A dobozban először egy levelet találtam, vagyis feltételeztem, hogy az.

– Először olvasd el, és utána nézd meg az ajándékodat, kérlek!

Hongbin kérésének eleget téve hajtottam szét a lapot, majd megfordítottam, hogy a lap legtetejével szemezhessek.

„Kedves Yumi!

Tudom, jelenleg a pokolba kívánsz, amiért olyan balfasz módon viselkedtem veled… úgy… egész idő alatt, mióta ismerlek. Már elsőre is észrevettem, hogy te más vagy, mint a többi lány, mégis nehéz volt kifejeznem az érzéseimet. Így ridegségemmel próbáltalak magam mellett tartani, s reméltem, hogy egy nap majd képes leszek összeszedni a bátorságomat; eléd állni és elhívni randira. Végül az események szinte maguktól cselekedtek és elcsattant az első szájra puszink. Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de nekem még mindig erősen és tisztán él emlékeimben az a gyönyörű nap. :)

És hogy miért levélben írom le neked mindezt, és amit még akarok? Mert igazad van, ahogy a barátaidnak is: EGY SEGGFEJ VAGYOK. Egy köcsög, rideg, bunkó, aki képtelen szemtől szemben kifejezni a valódi érzéseit, gyáva módon megfutamodik.

Így könnyebbnek láttam, hogy itt írjam le a dolgokat.

Először is: Kérlek, bocsáss meg! Mélységesen sajnálom, hogy annyit bántottalak – igaznak bizonyul a sokak által fitogtatott mondás, miszerint a szavak jobban sebet ejtenek az emberen, mint a tettleges bántalmazás. Elcsesztem, tudom. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy mellettem vagy és szeretsz! Egy szép álmom vált valóra, amit szinte azonnal darabkáira is törtem, mikor téged aláztalak a szavaimmal. Sokszor nem tudtam hogyan viszonyulni a helyzetünkhöz, túl jónak tartottalak – és még mindig tartalak – ahhoz, hogy velem legyél. De te mégis engem választottál, én pedig annyira boldog voltam, hogy azt szavakba nem tudnám önteni! Tudom, nincs semmi biztosíték arra, hogy a soraim valós alapokon nyugszanak (mikor lettem én ilyen komoly? O.o) /mindegy, ugord át és olvasd tovább ^^”/

Szóval, khm. Mint írtam, semmi garancia nincs arra, hogy igazat írok, de… szeretném, ha elhinnéd. Sokat vesződtem vele, mivel fogalmam sem volt hogyan fogalmazzam meg az érzéseimet, aztán… egyszerűen csak maguktól jöttek a szavak, nem kellett gondolkodnom, érzéssel írtam le neked őket.

Másodszor pedig, a kényes téma: A kapcsolatunk.

Sokszor veszekedtünk, nem értettünk egyet mindenben, de én minden egyes pillanatát élveztem! És tudod miért? Mert veled lehettem. Bevallom, sokszor túlságosan is készpénznek vettem, hogy mellettem vagy, szeretsz, és nem fogsz elhagyni. Igen-igen, tudom. Ezt is elcsesztem, de nagyon.!

Alig egy hónapot bírtunk ki egymás mellett, szintén az én hülyeségeim miatt, s makacs módon én voltam az, aki véget vetettem a szép pillanatainknak, mert képtelen lettem volna belátni, hogy ezúttal IS neked van igazad.

Próbáltam kedvesen viselkedni, úriember lenni – akárcsak Sanghyuk barátod, aki érthetetlen okok miatt utál engem. ˇ-ˇ

Én igyekeztem, de tényleg! Nem is tudnám összeszámolni, hogy hányszor maradtam fent esténként, késtem le az óráimat, kevertem bajba magam a tantestület előtt: miattad. Ne érts félre kérlek, egyáltalán nem téged hibáztatlak, csak tudatni szeretném veled (így utólag már), hogy mi mindent tettem meg érted, mire gondolni sem mertél. S amiket senki nem nézne ki belőlem.

Sosem mondtam neked, mennyire gyönyörű vagy, és egyéb kedvességek sem hagyták el számat. A beszéd nem az én asztalom, inkább tettekkel tudom rendesen kifejezni magam, de erre már rájöhettél. Ez a levél sem lett valami érzelmes véleményem szerint, azonban szívem-lelkem benne van, ez vagyok én.!

Egy fiú, aki sokat hibázik, félelmeit rideg maszkja mögé söpri, így védekezik a világ és az emberek ellen.

Te pedig:

Egy lány, aki nyitott, csodálatos és hatalmas szívvel rendelkezik. Csak azt lesi, hol segíthet másokon, irigylésre méltó barátai vannak, mindig boldog és mosolyog – akkor is, ha fáj neki valami.

Szöges ellentétei vagyunk egymásnak, igaz?

Én mégis azt mondom most, hogy

Szeretlek!

Lee Hongbin”

           Sűrű pislogásaimmal próbáltam visszatartani könnyeimet, csak meredtem az utolsó sorokra, hitetlenkedve haraptam be ajkaimat, hogy rásegítsek könnyhadműveletemre. Szívem hatalmasan nagyot dobbant az utolsó szónál, halvány mosoly szökött ajkaimra; egyszerre támadt kedvem sírni, nevetni és szégyenkezni.

Sírni: Mert annyira megható, szívszorító volt a levél tartalma, az erején felüli próbálkozása; a határtalan cukisága, mivel anno levett a lábaimról!

Nevetni: Mivel még most is képtelen volt meghazudtolni önmagát. Az epés, vicces, sértődő zárójeles – avagy nem – megjegyzései mind-mind Hongbin igazi jellemét tükrözték vissza a levélből, amit még így is elragadónak találtam.

Szégyenkezni: Hiszen teljesen félreismertem ezt a fiút. Igaznak találtam az általa leírt dolgokat, és csak most döbbentem rá teljesen, hogy mennyire valós dolgokat tárt elém magával kapcsolatban. Szégyelltem magam, amiért eddig nem jöttem rá egy-két dologra vele kapcsolatban, holott egész végig itt volt az orrom előtt. Sokszor bántottam őt én is olyan dolgok miatt, amikről igazán nem tehetett.

           Ez a levél ráébresztett pár dologra. Egy, hogy mi tényleg két különböző világ vagyunk. Kettő, hogy mennyire édes is tud lenni, ha akar, ha nagyon próbálkozik, ha beleteszi szívét-lelkét. Három, hogy ő egy igazi férfi, gyerekes vonásai mögé bújva. Négy, hogy egy igazi SEGGFEJ. Öt, hogy halálosan és visszavonhatatlanul beleszerettem; újra.

– Kérlek, mondj valamit, bármit! – reménykedve szólalt meg, árgus szemekkel figyelte, ahogy végigolvasom a levelet. Muszáj voltam megmosolyogni ezt, úgy éreztem, hogy most kerültem szembe az igazi Hongbinnal.

– Tudod – kezdtem bele lassan, még egyszer átgondoltam mindent, jól és megfontoltan –, egy seggfej vagy…

– Yumi, tudom és–

– … egy seggfej, aki galád módon elrabolta a szívemet, és akit képtelen vagyok nem szeretni a sok hibája ellenére – fejeztem be könnyes szemekkel. Hongbin arca hirtelen váltott könyörgőről megdöbbentté. Ajkai kicsit szétnyíltak, szemei csillogni kezdtek – s meglepődtem, mikor megláttam az első könnycseppeket. Ezzel egy időben zendítettek rá az enyéim is; egyszerre mozdulva egymás felé forrtunk össze egy érzelmes csókban.