Miért?
Igen,
sokszor hagyja el az ember száját ez a parányi szó, ami azonban olyan hatalmas
erőket öltő pusztítással bír, hogy akár egy egész hordányi hadsereg sem merne kiállni
ellene.
Saját
elfajzott démonaink vetnek táncot a gyengeségünk határán megjelenő dühvel
szemeinken keresztül. Nem, ez nem a test csatája. A harc itt a káros
gondolatokat vetítő elménkért, a piszkos kívánságokat magába fogadó szívünkért
folyik… Az életünkért.
Nevetséges.
Hogy
egyetlen egy ember megannyi tömérdek gonddal nézzen szembe a kínok keserves
oltárán, fohászkodva a megváltó megkönnyebbülést hozó álmok után. Az álmok
után, amelyek tévhitbe kergetve sodornak minket az őrültség partjára, hogy
végül fantomjaink vaskarmai elnyeljenek bennünket az elménk vad hullámai
között.
Fáj?
Helyes.
Nem
bírod tovább?
Gyenge
vagy. Nem több az életüket könnyedén félredobó személyektől, akik az alvilág
torz korcsai közé vetik saját lelküket. Mert vétkeztek. Elvettek egy értékes
létet a Nagyúrtól, ezért pedig bűnhődniük kell. Jeges kínok óceánján vergődve a
Holtak Birodalmában.
Bőrünk
szakító ellenkezése…
…
remegő ujjak közül kicsusszanó penge…
…
egy fáradt, ám annál boldogságteljesebb mosoly az arcon…
…
halált hozó skarlátvérözön…
…
lassú, mégis békés halált.
Ennyit
érne egy élet?
Pár
gyenge perc csupán?
Dehogy!
Azonban ha egyszer beleestél a gödörbe, onnan bizony nincs kiút.
És
hogy miért?
Mert
puhány vagy...
... egy senki.
