Mígnem

Cím: Mígnem
Páros: Baekyeol - Baekhyun szemszög
Műfaj: iskolai, romantikus

     Reszketeg sóhaj szökött ki ajkaim közül, útjára engedve a bennem dúló érzelmek sokaságát, a nyakamnál tevékenykedő egyén tudtára adva, hogy piszkosul jó abban, amit csinál éppen. Lehunyt szemekkel döntöttem kicsit hátra fejemet, miközben ujjaimmal szüntelenül haját markoltam, játszottam tincseivel, húztam, olykor már téptem őket. Kezei serényen mozogtak testemen, bebarangolva teljes felületét, időnként elégedetlenül felmordulva a ruhával fedett részeknél; azaz mindenhol.

     Ajkai kínzóan lassan, mégis követelőzően fedezték fel felhevült bőrömet, minduntalan visszatérve a már jól ismert helyekre, újra megízlelve őket, ezzel kényszerítve engem, hogy beharapjam alsó ajkam annak érdekében, hogy más ne hallja meg a cseppet sem férfias hangokat, melyek oly’ annyira kikívánkoztak belőlem, szinte felőröltek belülről, epekedtek még több érintés után.

     Hirtelen elvált nyakamtól, én pedig értetlenül ráncolt homlokkal kezdtem nyitogatni pilláimat, mellkasom szaggatottan emelkedett fel- és le, s nekem feszülő testétől éreztem, ahogyan ő is egyenetlenül kapkod levegőért, eszeveszetten dübörgő szívvel, mely maratont futhatott volna az enyémmel. Amint elmém valamelyest kitisztult, szemeimnek pedig sikerült újra megszokniuk a fényt, gyönyörűen csillogó barna szempárosát láttam meg. Ezidáig arcomat kémlelte, azonban immár tekintetét mélyen enyémbe fúrta, megbabonázva ezzel teljes lényemet, gyenge lelkemet bűnös érzelmekbe sodorva.

     Egyszer csak behunyta szemeit, majd előrehajolt, vészesen közelített ajkaim felé, mígnem…

– Baekhyun!

     Nyűgösen ráncoltam homlokomat, értelmetlen szavakat gügyögve leráztam magamról az irritáló kezeket, melyek megállás nélkül – s teljesen illegálisan – a vállaimat fogdosták, ezzel kellemetlen rázkódásra késztetve testemet, amelynek hatására még a fejem is megsajdult egy röpke pillanatra.

– Baekhyun! – az idegesítően ismerős pofátlan hang az istenért sem hagyta volna abba nevem szajkózását és testem alapszintű terrorizálását, továbbra is próbált engem megzavarni a kínzóan édes dolgok művelésében, a lehető legtökéletesebb alannyal, akit a Föld eddig hátán hordott.

… mígnem...

– Byun Baekhyun! – visította a hang közvetlenül fülem mellől, ami a tulajdonosának már megtette a kellő hatást, szemeim szinte automatikusan pattantak ki, rémülten ugrottam arrébb, mikor látóterembe egy hozzám vészesen közel lévő arc kúszott. A szívem zakatolását visszhangként hallottam fejemben, kellett néhány másodperc, hogy felfogjam, hol vagyok és mi történik éppen. Megkönnyebbülve sóhajtottam, majd lehunyva szemeimet dőltem vissza a szokatlanul vizes párnámra. Mi a fene?

– Na, végre! Már percek óta próbállak magadhoz téríteni, lustaság!

– Hagyjál, Jongin… – morogtam párnámat a másik oldalára fordítva, aminek ezúttal már elviselhető felszíne volt.

– Hát, jó. Felőlem folytasd csak az operaházba illő magas hangok kiadását és a párnád elégedett csócsálását – szobatársam ezen hanyag mondata beindította fejemben a vészjelzőt, amely hatalmas lármát vert gondolataim között, amik nyomatékosították bennem, hogy mi is történt valójában. Francba!

– Öhm… izé… – szavaim most olyan esetlennek hatottak, mint még soha életemben. Hangom szürreálisan elvékonyult, szívem a torkomban dobogott, zavarom kiült arcom minden egyes pontjára, szinte visított vonásaimról, hogy mennyire kellemetlenül érzem magam ebben a helyzetben, s hogy fogalmam sincs, mivel magyarázhatnám meg Jonginnak a dolgokat, hogy hihető legyen. De legfőképpen saját magamnak nem találtam ésszerű választ a történtekre, azon kívül, hogy oltári nagy barom vagyok. – Bocs – nyögtem ki végül nagy nehezen az egyetlen értelmes szót, ami ezekben a percekben ment dadogás nélkül.  

– Most meg miért kérsz bocsánatot? – nevetése töltötte be az egész helyiséget, mosolygásra késztetve mindenkit, akinek volt lehetősége akár egyszer is megtapasztalnia Jongin vonzerejét, amely magába foglalt minden dolgot, köztük a nevetését is.

– Mert… a szobatársam vagy, bizonyára kínosan érintett a látvány… – köszörültem meg torkomat, s kissé félve néztem fel ágyam mellett magasló alakjára.

– Te vagy Byun Baekhyun, melletted minden második tetted kínosan érint – pillantott le rám karba font kezekkel, hitetlenkedő mimikával, mintha egy hatkalapos idiótával állna szemben, aki nem tudja, hogy ez az eset magától értetődő. Ijedt arcomat látva felkuncogott, mire kiérdemelte tőlem életem egyik legcsúnyább pillantását, amivel valaha illettem embereket. – Most komolyan? Hány éves vagy, öt? Jelenleg jobban hajazol egy durcás kisfiúra, akitől elvették a legféltettebb kincsét, mintsem egy ijesztő felnőtt férfire – világosított fel külsőmmel kapcsolatban.

– Menj a fenébe! – dobtam meg párnámmal, amelynek nyálas része kis híján eltalálta volna arcát, ha ő nem védi ki gyorsan kezével a közeledő veszélyforrást. Ajkai fintorba rándultak, s alig láthatóan megborzongott, ahogy a nyáltengerrel borított darab enyhén súrolta alkarját. Szám szegletében elégedett vigyor bujkált, melyet nem engedtem útjára, nem akartam jobban felhergelni szobatársamat, aki egyben a legjobb barátomnak volt betudható.

– Mint mondtam, ötéves kisgyerek! – forgatta meg végül szemeit, ám nem tudott felidegesíteni, győzelemnek könyveltem el magamban, hogyha legalább egy kicsit is, de sikerült felbosszantanom őt, aki egyébként hatalmas türelméről volt híres; na meg olykor megnyilvánuló szenvtelen stílusáról.

– Lehet, de ez vagyok én! – csicseregtem elbűvölő mosollyal az arcomon, miközben törökülésben dülöngéltem ide-oda, ezzel nevetést indukálva társam részéről.

– Ez már a második eset a héten.

– Mi?

– Tudod azt te jól – bökött a párnám felé.

– Te pedig mindig felkeltesz a mígnem után – dünnyögtem bosszankodva inkább csak magamnak, ám hallószervei az átlagnál is túlteljesítettek.

– Mi?

– Semmi, felejtsd el! – sóhajtottam.

– Tehetek én arról, ha mindig rosszkor időzítesz? Ha nem akarunk elkésni a professzor órájáról, márpedig kedves tökfej, nem akarunk, így kénytelen vagyok felkelteni téged – vont vállat, közben széttárva kezeit, jelezve, hogy ő csak jót akar nekem. Azonban míg mielőtt reagálhattam volna rá valamit, folytatta: – Vagy esetleg megmondhatom neki, hogy az egyik legkiemelkedőbb diákja, egy másik tanítványára nyáladzik, aki nem más, mint… – ösztöneim szinte azonnal aktivizálták magukat, s egyben engem, nagymacska módjára ugrottam Jongin elé, egyik kezemet szájára tapasztva, másikkal pedig a vállát megragadva. Vészesen közel voltam arcához, mégis ez most hidegen hagyott. 

– Ki ne merd mondani! – suttogtam vészesen halkan, minden egyes szót érthetően tagolva, mint valami elmegyógyintézetből szabadult őrült.

     Jongin egy „most hülyéskedsz?” pillantással illetett, nagyot szusszantva vezette tekintetét kezeimre, majd vissza rám, jelezve, hogy legyek szíves elengedni őt. Végül megtettem néma kérését, lassan, legapróbb rezdüléseire is figyelve eresztettem el, s hátráltam pár lépést, amennyire az ágyamig tudtam.

– Tudod, megkérhetem Sehun-t, hogy…

– Nem szorulok a pasid segítségére! – túrtam hajamba idegesen.

– Én csak mondtam – tette fel védekezően a kezét. – De lehet, segítene, hiszen az ő szobatársa… Be tudna ajánlani nála vagy valami…

– Hagyjuk ezt a témát, jó? – sóhajtottam. – Inkább készülődjünk, mielőtt ténylegesen elkésünk.

     Szobatársam megadóan bólintott, azonban tekintetéből kiolvastam, hogy ennek itt még nincs vége. Nem fogja ennyiben hagyni a dolgokat, tovább üti majd a forró vasat, amíg valami hatást el nem ér nálam, fel nem oldja aggályaimat az ügy irányába. Mert legbelül rettegtem Tőle, a visszautasításától.

*

     Szerencsére időben sikerült elkészülnünk, így komfortosan battyogtunk át a másik épületbe, ahol az óránkat tartották. Páran már bent ültek az előadóban, otthonosan mozogva a sorok között slattyogtam a helyemre, rögtön lepacsizva a mellettem ülő Jongdaevel. Aki mellett az örök szerelmes páros, Jongin és Sehun foglaltak helyet, a pösze után pedig imádatom tárgya, a Föld egyik legtökéletesebb teremtménye, a lányok örök kedvence. Mi tagadás, igéző tekintetével bármelyik női egyed bugyiját képes volt benedvesíteni, hangjával szíveket dobogtatni, féloldalas mosolyával felszítani bárki rejtett érzéseit; nem csoda hát, ha lányok és fiúk is egyaránt odáig voltak érte, nagy népszerűségnek örvendett errefelé. Ő volt az a személy, akivel hiába jártunk egy szakra, életünkben eddig két szót, ha váltottunk egymással, s ezek is általában köszönésből álltak.

     Ahogy az esetek többségében, ismét rajta felejtettem tekintetemet, kielemezve markáns vonásait, telt ajkait, melyek minden bizonnyal olyan édesek lehetnek, mint a cseresznye egy meleg nyári napon. Szám szegletében apró mosoly bujkált, ahogy erre gondoltam, s igyekeztem gondolataimat nem elterelni eddigi medrükből sokkal piszkosabb vizek felé evezve. Hirtelen változtatott pozícióján, gyönyörű sötét íriszei immár nem az alattunk lévő sorban ülő egyik társunk felé villantak, hanem egyenesen az én szemeimbe nézett, kifürkészhetetlen csillogással.

   Zavartan kaptam el pillantásomat róla, alig észrevehetően nyelve egyet fészkelődtem kicsit helyemen, kényelembe helyezve magam bámultam a táblát, magamban imádkozva azért, hogy érkezzen meg a professzorunk és kezdje el leadni a mai óra anyagát.

– Baekhyun, minden rendben? – hallottam meg a másik oldalamon ülő, általában csendes Kyungsoo-t. Amint felé fordultam, barna szempárjába ütköztem, ami most érdeklődően, már-már gondosan vizslatta arcomat.

– Persze, miért ne lenne? – értetlenkedtem.

– Az előbb vagy két percen keresztül úgy ficánkoltál a helyeden, mintha hangyabolyba ültél volna – világosított fel kedvesen, s egyben cseppet zavartan.

– Oh – nyögtem ki meglepetten, fogalmam sem volt, milyen magyarázattal szolgálhatnék a nagyszeműnek, hogy ne gyanakodjon, ha eddig nem vette volna észre zavarom okát.

– Miatta van? – bökött a hátam mögé, szinte suttogva.

– Ki miatt? – nyeltem egyet, nem mertem megfordulni, féltem, hogy olyasvalakivel találom szembe magam, aki igencsak helyes megfejtés lett volna kérdésére.

– Chanyeol, már egy ideje megállás nélkül figyel téged, ahogy előtte te tetted vele – magyarázta olyan hanglejtéssel, mintha a válasz evidens lenne. Lehunytam szemeimet, amivel már magában elárultam magamat, ámde ebben a percben még ez sem érdekelt. Hiszen úgyis tudja, hülyének sem hülye, akkor meg már oly’ mindegy, nem?

– Várj! Azt mondod, figyel engem? – meresztettem rá szembogaraimat, amint ez az információ eljutott tudatomig.

– Azt, még most is ezt teszi – bólintott lassan. Kívülről elég viccesen nézhettünk ki, ahogy egymáshoz közel hajolva suttogtuk egymásnak a dolgokat, mindezt komoly ábrázattal, mint azt egy szupertitkos bevetés megbeszélésénél szokták.

     Komótosan fordultam meg, higgadtságot erőltetve magamra, lopva a sor másik felébe sandítottam, hogy magam is lássam, amit Kyungsoo osztott meg velem. Chanyeol valóban engem figyelt, könyökén megtámaszkodva a padon, tartotta ujjai között állát, s leplezetlenül bámult engem már ki tudja, mióta. Volt valami tekintetében, amit nem tudtam hova tenni, ám mielőtt még teljesen elmerültem volna a tanulmányozásában, az ajtónk nyikorogva becsukódott, a professzorunk pedig hangosan üdvözölt minket, jelezve ezzel minden eddig oda nem figyelőnek, hogy az óra elkezdődött.

*

     Órák után szobánkba vettem irányomat, egyedül, tekintve, hogy Jongin éppen Sehunnal volt elfoglalva, nekem pedig még be kellett gyakorolnom a ma kapott szöveget az énektanáromtól, ugyanis következő óránkra én lettem kiválasztva. Minden héten egy-egy tanulót szemelt ki magának a tanárunk, akinek egy délután alatt fel kellett készülnie másnapra, olyan dalból, amelyet személyre szabottan döntött el a diák képességeihez mérten. Legyen az rap, magas hangok, mélyebb hangok, s minden egyéb, ami jellemző volt a csoportunkra. Idén először esett rám a professzor úr választása, azonban tekintve, hogy nem ez az első évem itt, mondhatni már volt gyakorlatom az ilyesmiben, ahogy mindenki másnak is.

     Mihelyst becsuktam magam után az ajtót, cuccaimat az ágyamra dobtam, majd íróasztalomhoz ülve tettem le a falapra a kottákat, és serényen tanulmányozni kezdtem őket. A zene nem volt ismeretlen, tekintve, hogy az előadója napjaink egyik híres énekese volt, s az egész világon akadtak rajongói, még Koreában is.

     A sorokat olvasva próbálgattam megütni a megfelelő magasságot, teszteltem magam, hogy mit hogyan kellene csinálnom, s bár a dallamok ismerősek voltak, az angol kiejtéssel sem volt problémám – tekintve, hogy az esetek kilencvenkilenc százalékában a tanár úr nem hazai nyelvet választott –, nem ment minden karikacsapásra.

When your legs don't work like they used to before

And I can't sweep you off of your feet

Will your mouth still remember the taste of my love?

Will your eyes still smile from your cheeks?

     Az első versszakot ismételgettem párszor, igyekeztem memorizálni a szövegét, elénekelni csukott szemekkel is, s ha valami nem szólt olyan szépen, mint azt kellett volna, újra átfutottam a sorokon, kétszer akkora figyelmet fordítottam a szavaknak, és a hozzájuk tartozó utasításoknak.

And, darling, I will be loving you 'til we're 70

And, baby, my heart could still fall as hard at 23

And I'm thinking 'bout how people fall in love in mysterious ways

Maybe just the touch of a hand

Well, me—I fall in love with you every single day

And I just wanna tell you I am

     Ezután a kedvenc szakaszom következett, amelyre még inkább próbáltam odafigyelni, szívvel-lélekkel énekelni, hiszen szövegének értelme engem is elgondolkodtatott. Minden ember más és más volt, különböző úton-módon estek szerelembe, utálták meg egymást, lettek barátokká, avagy éppen ellenségekké. Ám mind közül a legkimagaslóbb véleményem szerint a dalba foglalt egyik legelsöprőbb érzés, a szerelem volt. Miért pont Chanyeol? Szerelmes lennék egyáltalán? Hisz’ nem ismerem, jóformán semmit sem tudok róla, csak azt, hogy piszok helyes. Lehetséges lenne úgy szerelembe esni, hogy a másikkal egyszer sem beszélgettünk még igazából? 

   Megráztam fejemet, már megint hagytam gondolataimat elkalandozni megfelelő útjukról, amelynek a végén a zeneszöveg memorizálása villogott hatalmas táblán, akárcsak egy irányjelzés. Sóhajtva ejtettem fejemet a kottákra, fülemben visszhangot vert az apró koppanás, melyet asztalom indukált nem tetszése jeléül. Ez így nem lesz jó!

     A dallam és a szövege is minduntalan szólt fejemben, együttes táncot járva őrjítő gondolataimmal, nem hagyva nekem egy perc nyugtot sem, amikor helyre tudom tenni magamban a dolgokat, azonban ötletem sem volt, hogy mi tudott volna segíteni rajtam. Kínlódásomból pedig hangos, mégis kulturált kopogás rántott ki, mivel kénytelen voltam ajtót nyitni, ezáltal megtornáztatva kicsit elgémberedett csontjaimat.

– Szia! – még szinte ki sem nyitottam az ajtót, de már két ismerős alakkal találtam szembe magam, akik nem voltak restek köszönteni engem.

– Sziasztok! – üdvözöltem Junmyeon-t és Jongdae-t elmosolyodva, majd arrébb léptem, hogy beljebb tudjanak jönni. – Foglaljatok csak helyet, adhatok valamit?

– Nem, köszönjük – rázta meg a fejét Junmyeon, aki szorosan a fiatalabb mellett foglalt helyet az ágyamon, s átkarolta annak derekát. Képtelen voltam nem mosolyogni a közelükben, annyira aranyosan mutattak együtt, egymásra vetett pillantásaikból sütött, hogy mennyire mély és igaz szerelemben van részük. S nem teregették nyilvánosság elé a kapcsolatukat, titkolni sem titkolták, Junmyeon, aki már az utolsó évét járta itt, mindig azt hangoztatta, hogy ő nem szégyelli a másságát, attól még ugyanolyan ember marad, mint a többiek. Nyíltan felvállalta Jongdae-t, aki emiatt repesett az örömtől. Példamutatónak találtam kettejük kapcsolatát, akárcsak Sehun és Jongin hasonlóan diszkrét turbékolását is.

– Mi járatban erre? – kíváncsiskodtam, visszaülve székembe.

– Csak meg akartuk nézni, hogy minden rendben van-e. Órák után olyan gyorsan eltűntél, hogy azt hittem van valami – vette át a szót csoporttársam, aggódva figyelve engem. Ő azon kevés emberek közé tartozott, akik tudtak Chanyeol iránti érzéseimről, s velük bármikor, bármiről beszélhettem.

– Nem, dehogyis! – válaszoltam azonnal, tiszta vizet öntve a pohárba. – Csak gyakorolnom kell a holnapi órára, tudod, Mr. Lee engem választott.

– Ó, tényleg! – kapott észbe Jongdae. – El is felejtettem. És hogy állsz a dallal? Segítsek?

– Ha elakadtál valahol, nyugodtan szólj, szívesen segítek én is – mosolygott rám biztatóan Junmyeon. – Engem is Mr. Lee tanít, ismerem már minden kis fortélyát.

– Aranyosak vagytok, de boldogulok egyedül is – utasítottam vissza mosolyogva az ajánlatot, hiszen nem volt olyan vészes a helyzet, hogy segédeszközökhöz folyamodjak, s jobb szerettem magam elvégezni a kihívásokat, még ha nehezek is voltak.

– Akkor jó – biccentett Jongdae. – Ugye nem feledkeztél meg az esti programról?

– Hm? – ráncoltam a homlokomat értetlenül, fejemben válasz után kutatva, hogy mire is gondol most a fiú, azonban semmi értelmes nem jött.

– Tudod, a mozi. Már egy hete szervezzük – világosított fel a fiú, mire homlokon csaptam magam, amiért olyan hülye voltam, hogy elfelejtettem ezt. – Nyugi Baek, azért a világ még nem dől össze, csak mert kiment a fejedből! – nevetett halkan.

– Nyilván nem, de nem értem hogyan felejthettem el – sóhajtottam. – Hánykor is kezdődik a film? Hatkor?

– Igen, mivel holnap is tanítási nap lesz, nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy a később kezdődő, három D-s változatára üljünk be – grimaszolt Junmyeon.

– Ha ti felelősségteljes idősebbek nem vagytok, akkor azok az idióták komolyan képesek lennének a későbbire menni – csóváltam a fejemet kuncogva. A felelősségteljes idősebbek kategóriába csapatunk négy tagja volt besorolható: Junmyeon, Yixing, Luhan és Minseok.

– Ha mi nem vigyáznánk rátok, akkor már rég elzüllöttetek volna! – rázta a fejét rosszallóan.

– Ez nem is igaz! – replikáztunk egyszerre Jongdaevel, amin össze is vigyorogtunk, majd ismét Junmyeon felé néztünk.

– Dehogynem! – nevetett rajtunk egy jót, ezt követően lágy csókot lehelve szerelme halántékára.

   Valahol irigyeltem őket, azonban ez az érzés jó eredetű volt, mintsem féltékenység szította. Egyszerűen csak szerettem volna, ha mellettem is lenne valaki, aki ennyire odaadóan szeret, gondoskodik rólam, s feltétel nélkül számíthatok rá. Természetesen barátok formájában kaptam nem is egyet belőlük, ám vágytam valami pluszra, mely viszonylag unalmas történetemet fűszerezte volna intrikákkal, s minden egyéb dologgal, amik a barátság fogalmon túlmennek.

– De akkor jössz, nem? – térített vissza a valóságba Jongdae hangja és fürkésző tekintete.

– Persze, indulásig még van kicsivel több, mint másfél óra, addig a többi dolgomat is elvégzem holnapra – bólintottam, miután meglestem a falon kattogó órát.

– Akkor hagyunk is téged, hadd csináld a dolgodat. Öt előtt öt perccel idejövünk érted, oké? És akkor nem kell egyedül lesétálnod, mert gondolom Jongin barátunk addig nem talál vissza Sehuntól – kacagott Jongdae piszkálódva, amin én is és Junmyeon is jót mosolyogtunk.

– Sziasztok! – intettem egy aprót utánuk, majd miután viszonozták a gesztust, becsuktam az ajtót, és visszatértem a kottáim tanulmányozásához.

*

     Pontosan öt előtt öt perccel kopogtattak ismét az ajtónkon, én pedig kabátomat felkapva ellenőriztem le gyorsan, hogy mindent eltettem-e, pénztárca, telefon, kulcsok, s amint ezzel megvoltam, ajtót nyitva üdvözöltem Junmyeon-t és Jongdae-t, akik viszonozták a gesztust. Miután bezárkóztam, elindulhattunk a főiskola bejárata elé, ami mindössze pár percre volt a szobánktól. Ezalatt a röpke időintervallum alatt jól elbeszélgettünk hármasban, mellettük abszolút nem volt harmadik kerék érzetem, azon kívül, hogy fogták egymás kezét, nem adták folyton jelét annak, hogy szerelmesek lennének.

     A késő délutáni hűs levegőn már álltak egy páran az épületet és a parkolót elválasztó hatalmas fa alatt, várva a csapatunk hiányzó tagjait. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy megláttam a fatörzsnek dőlni Chanyeol-t, aki még egyik lábát fel is húzta a felülethez, úgy támasztotta magát. Valamit serényen magyarázott az előtte álló Sehunnak – aki egyben a szobatársa is volt –, s ketten együtt jól eltársalogtak, vélhetőleg vicces dologról, mert mindkettejük szája nevetésre állt. Jongin is becsatlakozott hozzájuk egyszer-kétszer, de inkább csak ölelte szerelme derekát, és csendes nézője maradt a dolgoknak. Mikor odaértünk hozzájuk mindenki üdvözölt mindenkit. Chanyeollal egy pillanatra összeakadt tekintetünk, azonban túlságosan is bepánikoltam, így egyetlen mentsváram, Jongin felé fordultam.

– Mehetünk? – nézett rám, de a kérdést már minden jelenlévőnek szánta.

– A többieket nem várjuk meg? – pislogtam értetlenül.

– Csak ennyien leszünk – válaszolt szerelme helyett Sehun. – Kyungsoo azt mondta, hogy ő most inkább kihagyja, nincs kedve kimozdulni, Yixing nem érezte jól magát, így lepihent, Minseok szülei pedig a városban vannak, szóval végre bemutathatja nekik Luhan-t.

– Ó, értem – bólintottam. Körbenéztem a társaságon, s csak ekkor sikerült igazán felfognom, hogy mi is a ma este felállása: két szerelmespár és két egy szakra járó fiú, akik bár egy társaságban vannak, nem beszéltek még egymással. Remek.

     Gyalog indultunk útnak, hiszen a pláza tíz-tizenöt percnyire volt innen, s nem ártott a friss levegőn lenni egy kicsit, eddig még senki sem halt bele, főleg, hogy mi nem is bántuk, szerettünk a szabadban lenni. Kezeimet kabátom zsebeibe rejtve sétáltam Jongin mellett, aki kivételesen nekem szentelte minden figyelmét, tekintve, hogy Sehun még mindig Chanyeol kegyeit élvezte. Noha nem panaszkodhattam, hiszen legjobb barátom sosem hanyagolt el engem szerelme miatt, mindig egyformán foglalkozott velünk, s én is bírtam Sehun-t, vele is tökéletesen elvoltam, ha úgy adódott.

     Az idő gyorsan elrepült, már csak azt vettem észre, hogy a pláza bejárata előtt állunk. A mozi az első emeleten volt, így nem kellett sokat gyalogolni, hamar ott voltunk. Hogy ne egyesével kelljen beállnunk a sorba, Junmyeon vette meg nekünk a jegyeket, amire persze előtte odaadtuk neki a pénzt. A nassolnivalónál már nem tudtuk ezt a rendszert alkalmazni, hiszen egyvalaki aligha bírta volna a sok édességet, másrészről pedig mindenkinek más volt az ízlése, így jobbnak láttuk, ha értelemszerűen mindenki rendezi magának. S mivel volt még időnk bőven, kivártuk a sorunkat. Én személy szerint egy kisadag nachos-t kértem, ásványvízzel, ugyanis az jobban oltotta szomjamat, és egészségesebb is volt, mint a többi fiatal által kedvelt szénsavas ital.

*

     A fennmaradó idő többi részét beszélgetéssel ütöttük el, immár csoportosan, helyet foglalva a kihelyezett kis asztalkák egyikénél. Természetesen most sem álltam meg, hogy lopva ne pillantsak Chanyeol felé, aki mintha tekintetem ellen lenne beprogramozva, folyton rám nézett, amint én őt tüntettem ki nagyobb figyelemmel. Nem mertem volna megesküdni rá, de egyszer mosolyszerűséget véltem felfedezni ajkain, ami gyorsan átsuhant arcán, de pár pillanat erejéig látható volt. Frusztrált a tudat, hogy nem tudtam mire vélni a dolgokat, fogalmam sem volt, hogy hogyan vélekedhet rólam, esetleg bejövök-e neki, vagy éppen az ellenkezője. Magamba roskadva elmélkedtem erről, mígnem megnyitották a termet, s elfoglalhattuk a helyeinket.

     A jegyeink a legfelső sor bal saroktól szóltak, s úgy döntöttem, hogy a fal mellett lévő széket elfoglalom én, ha már előre jöttem. Azt vártam, hogy Jongin vagy Jongdae soroz be mellém, ám legnagyobb meglepetésemre ez nem így törént. Már nem sejtettem sok jót, mikor megláttam, hogy mielőtt mellém jönnének Jongin valamit Sehun fülébe súg, aki továbbítja az üzenetet Chanyeolnak, aki pedig elindul felém, kényelmesen leülve a mellettem lévő székre. Meglepetten néztem rá, majd a mellé érő, vadul vigyorgó Jonginra, aki még egy épphogy csak észrevehető kacsintásban részesített. Hát én megölöm ezt a barmot, csak éljem túl az elkövetkezendő két órát!

     Ujjaimmal idegesen doboltam a székem karfáján, megpróbálva a még üres vásznat fixírozni, azonban Chanyeol férfias illata megcsapta orromat, ezzel igencsak megnehezítve a dolgomat, hiszen ki akarna egy unalmas vásznat figyelni, mikor egy ilyen isten ül mellette?! Idegességemben képtelen voltam kivárni a film kezdetét, ezért már most elkezdtem felfalni az ölemben pihenő nachos-t. 

– Lazíts.

– Huh? – kaptam hirtelen fejemet a mellettem ülő felé, aki fürkészően vizslatta arcomat szempárjával. A szívbajt hozta rám azzal, hogy hozzám szólt, amit igazából nem bántam, de lelkiekben nem voltam erre felkészülve, teljesen meglepett ezen tettével.

– Úgy stresszelsz itt mellettem, mint egy kiskorú tini, aki a terhességi teszt eredményeire vár – hangjában enyhe gúnyt véltem felfedezni, ám túl vidám kinézete volt ahhoz, hogy véresen komolyan vegyem ezt a beszólást tőle.

– Oh, aucs! Ez csúnya volt! – pislogtam, eztán pedig mintha valami elpattant volna bennem, tört ki belőlem a nevetés, percre pontosan akkor, mikor Chanyeol is elnevette magát. Abban a pillanatban valami különleges és megmagyarázhatatlan vett minket körbe, amely előidézte a jókedvünket.

– Park Chanyeol! – nyújtott hirtelen kezet.

– Tudom, ki vagy – pillantottam le jobbjára, majd vissza arcára.

– Tudom, de eddig nem igazán mutatkoztunk be egymásnak, holott már második éve járunk egy szakra.

– Byun Baekhyun! – csúsztattam kezemet félve az ő kezébe. Bőre puha volt és hideg, finom tapintású, amin egy cseppet meglepődtem.

– A helyes fiú, aki mindennap stíröl engem – tette hozzá vigyorogva, tenyeremet nem eresztve. Kidülledt szemekkel bámultam rá, nem számítottam arra, hogy ennyire nyíltan fel fogja hozni témának a nyilvánvalót. Megköszörültem a torkomat, fejemben közben kétségbeesetten kutatva lehetséges frappáns válaszok után, ám teljesen leblokkoltam. – És még édes is, mikor elpirul! – kuncogta, ezzel végleg keresztbe téve nekem, elérve, hogy kész káosz uralkodjon el bensőmben.

– Szóval… helyesnek tartasz? – próbáltam zavaromat kérdéssel leplezni, amellyel reméltem, hogy legalább valamilyen érzelmet kiválthatok belőle, s nem bántam volna, ha a szó a bámulásokról másfelé terelődik el.

– Fogalmazzunk úgy, hogy volt időm kielemezni téged ezalatt a másfél év alatt, plusz nem vagyok vak, és az ízlésemmel sincsenek bajok – vont vállat.

     Bólintottam, hogy felfogtam a hallottakat, azonban reagálni már nem tudtam rá, mivel a lámpák kialudtak, a vásznon pedig megjelentek az első képkockák, amelyekre mindketten felfigyeltünk. S szívesen társalogtam volna még vele, úgy hiszem a körülöttünk ülők nem díjazták volna susmogásunkat, tehát kénytelenek voltunk odafigyelni a filmre.

    

*

     Mivel a film alatt elfogyasztottam egy üveg ásványvizet, így utána kénytelen voltam kimenni a mosdóba, ahova még követett engem Chanyeol és Jongdae is, a többiek addig kint megvártak minket. Értelemszerűen várnunk kellett a sorunkra, hiszen nem mi voltunk az egyetlen vendégek itt, de viszonylag gyorsan haladt a sor, s a végére egész szépen kiürült a helyiség. Nem foglalkoztam két társammal, kivételesen csak a magam érdekeit néztem, s amint én következtem, már romboltam is be a fülkébe. Miután elvégeztem a dolgomat, kimentem megmosni kezeimet, s miközben törölgettem tenyereimet, felfigyeltem arra, hogy mennyire kevesen lettünk a helyiségben. Annyira nem foglalkoztatott ez a dolog, hiszen mi majdnem hogy a sor végén álltunk. Jongdae már valószínűleg végzett, mivel Chanyeol-t láttam csak kijönni az egyik fülkéből, futólag vetett rám egy pillantást, majd ő is a csaphoz lépett. A falnak dőlve figyeltem őt, úgy gondoltam, ha már ennyire egyszerre végeztünk, akkor már megvárom őt, ezzel is esélyt adva magamnak arra, hogy több időt tölthessek vele egy légtérben. 

– Ha továbbra is így bámulsz, még a végén elpirulok – mormogta csak annyira hangosan, hogy meghalljam. Felhúzott szemöldökkel reagáltam le.

– Te meg a pirulás? Nem olyan fajtának tűnsz. 

– Akkor milyen fajtának tűnök? – miután megtörölte kezeit, vészesen közelebb lépdelt hozzám, mire egy nagyot nyeltem. 

– N-nem tudom – dadogtam, felnézve szemeibe, melyekben ismételten elvesztem. Szinte észbe sem kaptam, csak amikor arca vészesen közel volt hozzám... 

... mígnem ajkait enyémekhez érintve hívta őket a legédesebb táncba, amelyet valaha tapasztaltam.