Idegesen túrt a hajába, búval terhes fejét az asztallapra döntve nyögött fel keservesen; mély gyökeret vető gondjai halk sóhajjal szálltak tova a szoba állott levegőjével. Régi érzésektől vezérelve élettelen ujjaim vágyódva kiáltottak az ablak aprócska kilincse után, hogy dacolva a saját képességeimmel és a férfi heves természetével, újra felpezsdítsék a helyiség romlott légkörét. Ahogyan mindig is tettem.
Hirtelen felnézett, rólam tudomást sem véve meredt az unott komorságot árasztó függönyök irányába, miközben tekintetében rideg háború dúlt a kegyetlen világgal szemben; megtört volt és védtelen. Megrémisztett a tudat, hogy mivé lett az elmúlt évek alatt, hogy az erős és rettenthetetlen férfi már csupán árnyékként bujdosott mögötte, ádáz keringőt járva a szomorúsággal. Még tisztán élt emlékeimben a régi valója, az a férfi, aki a poklot is rászabadította volna szerencsétlen párákra egy rossz pillantásért cserébe. A férfi, akinél mégis hatalmasabb szívvel senki sem rendelkezett.
Hirtelen felnézett, rólam tudomást sem véve meredt az unott komorságot árasztó függönyök irányába, miközben tekintetében rideg háború dúlt a kegyetlen világgal szemben; megtört volt és védtelen. Megrémisztett a tudat, hogy mivé lett az elmúlt évek alatt, hogy az erős és rettenthetetlen férfi már csupán árnyékként bujdosott mögötte, ádáz keringőt járva a szomorúsággal. Még tisztán élt emlékeimben a régi valója, az a férfi, aki a poklot is rászabadította volna szerencsétlen párákra egy rossz pillantásért cserébe. A férfi, akinél mégis hatalmasabb szívvel senki sem rendelkezett.
Az én szerelmem.
A torkomba szoruló gombóc miatt képtelen lettem volna biztató, ám a feszült csendbe belevesző szavakat suttogni feléje, többszörösen résnyire nyitott ajkaim közül csak saját kétségbeesett némaságom sikoltozott felszabadulásért. Mart belülről a tudat, hogy a szeretett férfi szenved, égetett a kín, amely az ő bensőjét is marcangolta, éhes vadként a fogait tépázva megsebzett lelkén. Szemein keresztül visszatükröződő felbolygatott világa a szívemig hatolt; hangtalanul sírt, és Vele együtt én is.
Nem álltam tovább küszködését, fejemet elfordítva bukkantam rá a már jól ismert keretekbe bújtatott emlékekre, melyeket nagy becsben tartva porolta őket, ha kellett, ha nem; kelésnél és fekvésnél is e apró pillanatokat látva maga előtt.
A közös képeinket.
Remegő kezekkel vettem fel
a tökéletes állapotban lévő, számomra a legkedvesebben megörökített fényképet, melyre kósza könnycsepp esett hirtelen, lecsukott pilláim alól ajkaim mégis lassan görbülő mosolyt formáltak. Belülről melegség töltötte meg testem minden porcikáját, amit most mindennél jobban szerettem volna, hogy igaz legyen; hogy képzeletem nélkül is érezhessem az életet édesítő dolgokat, amelyekben egykor részem lehetett.
Apró fejrázás kíséretében töröltem simára a folyadékossá vált csiszolt üveg felületét, ugyan nehezen, minden akaratomat összeszedve sikerült csak elengednem kezeim közül a becses darabot, miközben tekintetem ösztönösen siklott kicsivel fentebb, az ágya fölé. Halk, mélyről jövő, őszinte nevetés szökött ki a számon.
Apró fejrázás kíséretében töröltem simára a folyadékossá vált csiszolt üveg felületét, ugyan nehezen, minden akaratomat összeszedve sikerült csak elengednem kezeim közül a becses darabot, miközben tekintetem ösztönösen siklott kicsivel fentebb, az ágya fölé. Halk, mélyről jövő, őszinte nevetés szökött ki a számon.
Imádom.
A szoba halvány lilára mázolt falait hatalmas festmény terítette be, aminek tetejéről egy boldogságról árulkodó szempár köszönt vissza rám. Az én portrém, amelyet saját kezűleg készítve ajándékozott nekem a születésnapomra; és most ismét visszakerült az eredeti tulajdonos birtokába. Boldogság árasztott el, noha nem lett volna okom az örömre, ennek ellenére feldobott a tény - amit sikerült már vagy ezredjére is észrevételeznem -, hogy ennyit jelentettem Neki.
A pillanatnyi vidámság másodpercek alatt csapott át valami másba, valami rideg érthetetlenségbe, amely belülről feszítette szét a testemet, üvöltve akart kiszakadni belőlem, magával rántva megtört szívemet.
Hiányzik.
Gyáva módon képes lettem volna megfutamodni az első adandó alkalommal, bármit képes lettem volna megadni azért, hogy szenvedéseimnek végre vége szakadjon; holott tisztában voltam azzal, hogy Ő, aki a jelenben él, sokkal nagyobb megpróbáltatásoknak van kitéve, egyedül, a tudatlanság tengerében evickélve. Mégis önzőségem kimeríthetetlen méreteket öltött, ha arról volt szó, hogy naptól napot követve kell megállás nélkül szembesülnöm kínlódásaival. Mert ennél nagyobb fájdalom nem létezett a világon.
Letöröltem az eddig ádázan folyó, arcomat immár teljesen beborító kéretlen könnyeket, és féloldalasan elfordulva szemeim megakadtak a szekrénysorba beépített tükrön keresztül látszódó valós magamon. Keserves mosoly kúszott ajkaimra a zord látvány hatásaként, s rögvest kedvem támadt addig ütni a törékeny felületet, amíg véres kezeim fáradtan nem esnek a testem mellé. Ha jobban megfigyeltem, bármelyik horrorfilmbe beszökhettem volna a gyerekeket ijesztgetni.
A sápadtságon is túltevő hófehér bőr, a vállaimra lágy fodrokban hulló, hollófekete haj, és a földig érő, hatalmas uszállyal körbevett tejszínű ruha bélyegként tapadtak hozzám levakarhatatlan védjegyeikkel, elregélve a múlt történelembe illő eseményeit. A viszonylag idilli képet egyedül a megviseltségről árulkodó vonásaim, és a gyönyörűséges ruhámat bemocskoló, száradt vörös foltok mocskolták be. A nyakamat csúfító harapásnyomokat a vér fényes készséggel vonta takarása alá, emlékeztetőül szolgálva a házunk fölé boruló árnyékos felhőkről. Erősségem megtörni látszott a gyengeség a hamis igazságot mutató tükrében, így dühtől izzó szégyenteljes tekintetemet a férfi felé vezettem, aki egykor az egész világot jelentette számomra.
Yifan megunva a hasztalan nyűglődést, komótosan tápászkodott fel a súlya alatt nyikorgó asztaltól, amit rozoga állapota ellenére sem adott volna tovább; majd elgémberedett csontjai laza nyújtogatása közben egy halk kopogás zavarta meg, és nem sokkal ezután feltűnt az ajtó mögött várakozó alak is a szobában.
- Indulhatunk?
- Nem – érkezett a halk felelet. Zitaoval együtt tekintettünk a férfi irányába, ugyanis az tőle nem megszokott módon utasította vissza a lehetőséget.
- Miért nem? Talán közbe jött valami? - csipetnyi gúnnyal a hangjában érdeklődte az életbevágóan fontos okokat, amik miatt ezen a számára elengedhetetlenül fontos napon hoppon kellett maradnia.
- Egyedül megyek – a szék támláján hanyagul heverő zakója után nyúlt, hangja éles késként merült el barátja szívében. Yifan azonban nem foglalkozott a másik érzéseivel, nemes egyszerűséggel félretolta a döbbent fiút, egyedül hagyva őt a szobában. Tao hitetlenkedve bámult utána, mint aki éppen csak egy rossz álmot élt meg hirtelenjében, és ha behunyja a szemeit, akkor minden visszatérhet a régi kerékvágásba.
- Hogy a fene vinné el... - dünnyögte az orra alatt indulatos kezdéssel, ám valamiért a mindenképpen cifra folytatást lenyelte magában, és lehunyt szemekkel, ökölbe szorított kezekkel szusszantott egy nagyot.
- Hogy a fene vinné el... - dünnyögte az orra alatt indulatos kezdéssel, ám valamiért a mindenképpen cifra folytatást lenyelte magában, és lehunyt szemekkel, ökölbe szorított kezekkel szusszantott egy nagyot.
Felháborodása érthető és jogos alapokon állt, tekintve, hogy az évek alatt már elengedhetetlen programmá avanzsálódott a temetői látogatásuk, ahol együtt, egymás vállára támaszkodva sírhatták ki magukból a feszültségtől terhes fájdalmaikat. Lassan Tao elé sétáltam, lábaimat mintha ólomból öntötték volna, nehezek voltak és kelletlenek. Arcvonásain a belső démonjaival vívott harca ütközött ki, szemei pedig angyalok keserves könyörgését regélték el lelkén át. Sikítani szerettem volna, de a torkomon egy hang sem jött ki; kiabálni akartam, bocsánatot kérni a bűnökért, melyeket nem én követtem el, rimánkodni az égiekhez, hogy ne tegyék ezt a két férfival, ne rójanak ekkora terhet fáradt vállaikra. De mint mindig, most sem lehettem a kettejük menedéke.
Megráztam a fejemet, hogy a makacs emlékeket elűzhessem a jelenemből, vissza a gondolataim mélyére, oda, ahova valók. Az asztalon lévő kis
papírra siklott tekintetem, és egy pillanatra azt hittem, hogy kínhalált halok ott helyben... Immár véglegesen.
„Szép
szerelmem, kit elragadott tőlem a halál..”
Szemeim világát néhány másodpercre megvakítva szorítottam kezeimet a mellkasomra, és úgy ringattam magam egy lágy ütemre, felidézve elmémben a vaskos szavakat, a szeretett férfi hangján. A további sorokhoz nem jutott kellő lelkierőm, viszont cseppet sem bántam mostani gyengeségemet; úgyis tudtam jól, hogy mi áll azon a papíron. Halovány mosolyt csalt az arcomra, hogy Yifan semmit sem vesztett a drámaiságából és a költészet iránt fűzött mély szenvedélyéből.
Tao még mindig megkövülten
állt az ajtóban, még mielőtt megálljt parancsolhattam volna magamnak, elragadott a hév, tetteim egymást követték, és hagytam, hogy az érzéseim egy múló pillanatig eluralkodjanak felettem. Kezeimet óvatosan vállára csúsztattam, arcához közel hajolva hintettem lágy puszit a sima bőrre; a frászt is kiüldözve ezzel szegény fiúból. Megmosolyogtam heves reakcióját, értetlen, riadt gyermekre hasonlító tekintetét, amelyekkel egyetemben a szám érintette felülethez kapott. Noha nem tudhatta, hogy pontosan mi is történt vele - kellő lélekjelenléte sem lehetett hozzá -, arról pedig végképp nem lehetett fogalma, hogy én voltam az, aki ilyen galád tettet elkövetett ellene; csupán csak érzékelhette, hogy valami nem mindennapi dolog történik körülötte.
- Hiányzol – súgtam a fülébe, szavaimat egy szememből kicsorduló forró könnycsepp követte, ami végigbuckázott az egész arcomon. – Mindig is az öcsém leszel,
történjék bármi.
Elléptem tőle, mielőtt nagyobb károkat okoztam volna rémült lelkében; erősen koncentráltam, a helyszín pedig pillanatok alatt más képkockákra váltott.
Hideg szél süvített át a
temetőn, felborzolva a fák lombkoronáit, melyek engedelmesen vetették alá magukat a felsőbb hatalomnak; ide-oda dülöngéltek a rájuk nehezedő nyomás miatt. Egy lélek nem járt erre, a kihaltság az erre tévedő szegény párák képébe üvöltötte a csúf valóságot; egyedül csak Yifan állt ott
megkövülten bámulva le az előtte lévő sírra. Vonásait gondos maszk mögé rejtve torzította el igazi valóját; jégcsappá hűlt szíve a tekintetén keresztül dobogott a hűvös éjszakában. Szomorú eszmét vert fejemben a tudat, hogyha nem is szánt szándékkal, de én okoztam a férfi vesztét, én löktem bele a lyukba, ahonnan már képtelen volt kimászni, annak ellenére is, hogy tömérdek személy állt körülötte, hogy a kezét fogva húzzák vissza a felszínre. Legszívesebben üvölteni, sikítani támadt volna kedvem, hogy térjen végre észhez, és hagyjon fel az önsanyargató életmóddal; lépjen tovább a keserű múlton, és engedje, hogy az idő begyógyítsa a fertőzött sebeket, s pontot tegyen a történet végére.
A történetünk végére.
A történetünk végére.
A kezében lévő virágcsokrot
végül a kis kristályvázába helyezte, lábai feladták a tisztes szolgálatot, teste rongybabaként hullott a földre, egyenesen a makulátlan sírkőre. Térdeim megremegve borultak előre, piszkos lényemmel a széltőn óvón befedve Yifant.
Nem tudtam mennyi idő
telhetett el, teljesen elvesztettem időérzékem. Zokogtam, és velem együtt Ő is; keserves sírásunk kedvetlen élettel töltötte be a sírkert zegzugosabb részeit is, elregélve két fiatal szerelmének végső tragédiáját.
Huang Na Li
Élt:
1520-2000
„Szép
szerelmem, kit elragadott tőlem a halál, örökké feleségemnek tudlak, nem számít a keserű igazság!
A vérfarkasok, s az én királynőm leszel, míg a szívem meg nem szűnik dobogni.
Amíg csak élek, érted létezem, te leszel nappalom és éjjelem."
