Cím: Naplemente
Páros: Baekyeol - Baekhyun szemszög
Műfaj: romantikus
A nap utolsó sugarai lassan kúsztak végig a
már félig homályba fedett égbolt területén, mesés látványt tárva a romantikus
lelkek elé, akik néha ölni tudtak volna egy-egy bensőséges pillanatért a
naplemente által alkotott harmonikus varázs színfoltjainak megvilágításában. Byun
Baekhyun is ezt a csapatot részesítette javarészt előnyben, lehetetlenül
érzelgős lélekkel rendelkezett, ez azonban nem zárta ki férfias
határozottságát, az edzőtermekben eltöltött hasznos órákat – az ehhez társuló
eredményeket és természetesen a félelmetes külsőt, amivel megáldotta őt a sors;
egy igazi férfiként…
…
Ugyan, kit akarunk áltatni? A felsorolt
dolgok egyike sem illett Byun Baekhyun az idők során már teljesen kiforrott
személyiségére. Csökönyös fiú volt, bármit is vett a fejébe, azt egytől egyig
meg is valósította, rossz szokásaihoz pedig a tökéletesített befolyásoló
készsége is társult, ahogy precízen kidolgozott módszerekkel vette rá
kortársait, hogy hódoljanak be akaratának, teljesítsék az ő fejében már
alaposan végigvezetett gondolatmeneteket. Baekhyun vezető egyéniségként volt
jelen a gimnáziumi elit élet csoportosulásában, s habár a modernkor hozta
atrocitások és előítéletek folyamán különböző klikkek ütötték fel a fejüket az
iskolán belül, nem létezett diák, aki ne ismerte volna őt. Mégis minden rossz
tulajdonsága ellenére helyén volt a szíve, szeretett másokon segíteni,
mondhatni már a lételeme volt a fontoskodás, ezzel szemben a mosolyát a
legrosszabb napjain sem felejtette otthon, olyan tanuló ne lett volna az
intézményben, aki akár egyszer is látta csüggedni a fiút.
És hogy ki volt az a Park Chanyeol? Egy
csendes, visszahúzódó diák, akinek a létezéséről csaknem senki sem tudott,
jelenlétét egyik könyv sem regélte volna el, abszolút elhanyagolható karaktert
alakított az életben megvívott mindennapos harcokban, ahol a nap végén nem
számított, hogy szép vagy csúnya, okos vagy buta, fekete vagy fehér bőrű; egy
közös tényező ott dobogott mindannyiuk testében: érző, szeretetre vágyó szív.
És igen. Byun Baekhyun megtalálta benne
azt, ami után már egészen pici korától kezdve kutatott, és azon is túl, mikor
ugyanis már rájött, hogy ő cseppet sem a világ által elfogadott normák alapján
lett megteremtve a normálisság küszöbén. Hogy a mi a normális? Az bizony
relatív fogalom.
– Miért pont én,
Baekhyun? Mikor annyi másik ember közül is választhattál volna… – hangzott el a
fontos kérdés Park Chanyeol szájából, amint a lenyugvó nap távozó sugarainak
össztáncát figyelte a félig már sötétbe borított égbolton.
– Mert te te vagy,
Chanyeol. Miért lenne szükségem annyi másik emberre, ha téged is megkaphatlak?
– felelt kérdéssel a kérdésre, kissé talán túlságosan is szórakozott hangnemben
a másik. Elérkezettnek találta a pillanatot, hogy újdonsült kedvesére
tekintsen, s ismételten megcsodálhassa annak férfias vonásokkal megáldott arcát
az egyre sötétülő homályban.
– Mintha én akkora
nagy világszenzáció lennék… – dünnyögte inkább csak magának a csendesebbik fiú,
tekintetével kitartóan pásztázta a távolban még felbukkanó narancssárgás foltot.
– Az vagy,
Chanyeol – Baekhyun hosszúkás ujjai a hidegtől reszketve a nála magasabb fiú
álla alá nyúltak, kényszerítve ezzel a fiatalabbat, hogy végre felé nézzen. –
És tudod miért? Mert egyáltalán nem vagy az. Nem hagyod magad elveszni a mai
fiatalok sablonos útvesztőjében, és ez tesz téged igazán különlegessé, a
láthatatlanságod tesz téged igazán figyelemfelkeltővé; számomra legalábbis –
suttogta elhalóan az apró szavakat, melyek azonban akkora méreteket öltöttek,
hogy Chanyeol szíve hatalmasat dobbant a hatásukra, szemeit már-már ösztönösen
hunyta le a testén végigsöprő jóleső borzongási impulzusoktól.
Baekhyun könnyedén hajolt közelebb a
társához, hogy eltüntesse azt a parányi kis távolságot, ami még a levegőt is
közéjük préselte. Ajkai lágyan érintkeztek a másik kiszáradt párnáival, lassan,
megfontoltan mozdította őket a találkozásuk utáni pillanatokban, hogy a világ
egyik legédesebb csókjában részesíthesse kedvesét. A magas fiú azonban gyorsan
átvette tőle az irányítás jogát – mint ahogy ez általában lenni szokott, egyik
kezét a társa arcához emelte, végigsimított annak selymesen puha bőrén, miközben
nyelveik érzékien gabalyodtak össze egymás szájában, és lejtettek végül egy
végtelenül szenvedélyes táncot, amelybe mindkét fiú lelke beleremegett… Csaknem
szárnyra kapott az őket körbeölelő boldogságtól.
