Könyvekben a szerelem - 3

Cím: Könyvekben a szerelem (Utolsó rész)
Páros: Baekyeol - Baekhyun szemszög
Műfaj: romantikus, iskolai

3.    rész

Ajánlott zene

(Nem szoktam ilyet, ez az első alkalom, hogy belinkelek egy zenét, de Vivi drága a fülembe ültette a bogarat, így gondoltam megosztom veletek, én mit hallgattam írás közben. Talán nem kapcsolódik a részhez semmilyen téren, azonban nekem mégis nagy erőt adott, végig ezt a számot hallgattam írás közben és igazán könnyedén ment mellette az alkotás :)
Az előadónak viszont csak egyszámos rajongója vagyok, hahaha :D)

     Az ütő is megállt bennem, ahogy a szavak eljutottak a tudatomig. Kidülledt szemekkel meredtem a velem szemben állóra, próbálva közben felfogni, hogy amit hallottam, tényleg kimondta, nem csak a képzeletem játszadozott velem. Kicsinyes árnyjátéknak tűnt csupán, ám halálosan komoly arcán a remény sugarai jártak foszlány táncot, várva a megváltó jelre, ami biztosításul adja neki igenlő válaszomat. A szám kiszáradt, a szívem pedig a torkomban dobogott hirtelen, értelmes szót nem bírtam kinyögni, annyira meglepett a kérésével.

     Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól ajánlata, mert hát valljuk be, Chanyeol eddig a legtökéletesebb pasi, aki valaha is rám nézett. Baekhyun, hülye vagy ha elszalasztod ezt a lehetőséget! Tudod, hányan ölnének azért, hogy ez a félisten randira hívja őket? Egy álompasi! A tudatalattim ilyen és ehhez hasonló érvekkel próbált engem meggyőzni az ajánlat elfogadásáról, ennek jelképeként pedig szinte láttam a kisördögöt megjelenni bal vállamon, míg ezzel szemben jobbomon pedig a fehér homályba burkolt angyalt, aki a kételyeket és az esetleges kihasználás feltételezését osztotta meg velem. Kezdek megőrülni…

– Baekhyun! – Chanyeol erőteljes hangja rángatott ki kicsinyke világomból, pislogva, értetlenül néztem rá, majd eljutott a tudatomig, hogy még mindig nem adtam neki választ, és már ki tudja, mióta állok előtte szobrokat megszégyenítő módon. – Nem akartalak ilyen sokkhatásnak kitenni, ne haragudj, inkább jobb, ha megyek…

– Várj! – szinte azonnal felocsúdtam az engem ért döbbenetből, keze után kaptam, ezzel megakadályozva őt abban, hogy teljesen elforduljon tőlem. Ujjaim vasmarkában szorosan tartottam csuklóját, egy pillanatra elkalandozva bőrének puhaságán. – Csak megleptél – leheltem a szavakat, nem számítottam arra, hogy ilyen közel leszünk egymáshoz. Lábaink szinte súrolták a másikét, testének melege pedig bizsergette csontjaimat. Mintha az idő lelassult volna körülöttünk, fokozatosan emeltem fel fejemet annak érdekében, hogy szemeibe nézhessek. Hát nem kellett volna. Rohadtul nem. Csillagokat megszégyenítő fényes ragyogással tartották fogva az enyémeket.

– Most akkor mondod? Vagy tegyek valami nagyon nem helyén valót? – suttogta rekedtes hangon. Halványan elmosolyodtam reakciójára, a fejemben meg is fordult egy pillanatra, hogy örök némaságot fogadok és tegyen velem, amit csak akar, de… Ez nem tényleg nem volt helyén való. Hiszen alig ismerjük egymást, szinte semmit sem tudunk a másikról, azokon a dolgokon kívül, amiket az interneten beszéltünk ki. Ez pedig édes kevés volt ilyen csábító dolgok műveléséhez.

– Miért szeretnél velem randizni? – nyögtem ki végül az első kérdést, ami megfordult a fejemben. Tudnom kellett az indokait.

– Kell, hogy legyen oka? – egyszerűen kérdezett vissza, felhúzott szemöldökkel nézett fel rám. Lapos pillantásokkal illettem ezen megszólalásáért, indíték nélkül alig létezett bármi is. – Az nem elég, hogy tetszel és kedvellek?

– De, tökéletesen elég – mosolyodtam el önelégülten. Igazából csak ezt akartam hallani tőle. – Na, most már ki vele, hogy honnan tudtad, hol lakom.

– Szóval ezt igennek vehetem? – terelte még mindig a témát mással.

– Ha elmondod, veheted.

– Ha vehetem, akkor elmondom.

– Oké, akkor igen – sóhajtottam. Diadalittasan elvigyorodott. Édes volt.

– Holnap megüzenem, hogy hol és mikor találkozunk – csúsztatta ki csuklóját ujjaim közül, ugyanis annyira belefeledkeztem a beszédbe, hogy észre sem vettem, még mindig fogtam őt. Mire feleszméltem, már pár méternyi előnnyel rendelkezett.

– Ya! Még mindig nem válaszoltál!

     A parkos kis találkám után siettem haza, szerencsére még hét előtt tíz perccel estem be az ajtón, így nem kellett anyunak magyarázkodnom, hogy hol is voltam. Úgy döntöttem, nem várom meg a konyhában, hanem elmegyek, veszek egy gyors, forró fürdőt, hogy kicsit kiüríthessem fejemet. Legalább addig se gondolok Chanyeolra, akivel kapcsolatban rengeteg kérdés halmozódott fel elmémben, melyeknek tizedére sem tudtam volna választ adni, és ez felettébb bosszantott.

     Elégedetten sóhajtva nyugtáztam a fürdővizem hőmérsékletét, majd szétterültem a kádban, mint valami élettelen bábu. Lehunyt szemekkel élveztem kicsit az egyedüllétet, a víz édesen kínzó cirógatását bőrömön. Ösztönösen kezdtem el dúdolni egy random dallamot, amire ütemre doboltam ujjaimmal a kád szélén. Gyakori szokásom volt ez, a kedveltebb időeltöltéseim közé tartozott az éneklés is, anyu szerint gyönyörű hangom volt, ám én csak hobbit űztem belőle, mikor egyedül lehettem.

     Negyed órát töltöttem csupán fürdéssel, de rendesen felfrissültem tőle. Annyira elszívta az életenergiámat, hogy gondolkodni képtelen is képtelen voltam, mint egy kietlen test, ami még épphogy mozog. Azért anyut még megvártam, majd elköszönve tőle, fáradságra hivatkozva jöttem fel a szobámba aludni, többre most nem tellett tőlem. Amint fejem a puha párnámhoz ért, úgy találtak rám álommanóim és röpítettek el távoli helyekre.

     Másnap anyu délutános volt, így nagylelkűen elvitt engem iskolába, egyrészt mert életemben először késésben voltam, másrészt pedig ment vásárolni, és a suli útba esett neki. Szerencsére nem tette szóvá pontatlanságomat, úgy vélem, még örült is neki, hogy kicsivel tovább pihentem, mint általában. Most is a szekrényemnél kezdtem a napot, átnéztem, hogy miket kell elpakolnom, miket kell kipakolnom. Tevékenységeimben az enyém mellett elhelyezkedő szekrény zörrenése zavart meg, ijedten kaptam oda a fejemet, ám az sem segített riadtságomon, hogy Chanyeol volt az illető, aki nekidőlt a fémszekrénynek. Most is szívdöglesztően nézett ki, haja kócosan terült szét fején, egyenruhája pedig kifejezetten jól állt neki, a hatást féloldalas mosolyával tetézte, szemeinek pajkos csillogásáról már nem is beszélve.

– Neked is jó reggelt – köszörültem meg a torkomat, idegesen fészkelődtem álltamban, szinte lejátszódott előttem a jelenet, amint a fél iskola leesett állal követi végig, amint az egyik kis sztárocskájuk hozzám, Byun Baekhyunhoz, az iskola kisegeréhez beszél.

– Reggelt – vigyora csak kiszélesedett.

– Mi az? – értetlenkedtem.

– Semmi – vont vállat meglehetősen jókedvűen. – Add meg a számodat! – nyújtotta felém a telefonját.

– Dehogy adom!

– Baekhyun…

– Minek az neked?

– Nem is tudom, talán mert randizni megyünk? Á, igazad van, semmiség – legyintett erősen gesztikulálva, vicces arcot vágva, aminek hatására alig bírtam visszatartani a nevetésemet. Kuncogva vettem el a készüléket, és gyorsan pötyögve beleírtam számomat a névjegyzékébe, majd visszaszolgáltattam a tulajdonosának.

– Majd megüzenem a helyszínt, tedd szabaddá a délutánodat – kacsintott rám, igyekezett volna elmenni, azonban nem hagyhattam.

– Angol különórám van, utána este már nem megyek sehova – mondtam unott hangon, becsukva a szekrényemet.

– Akkor mikor érsz rá? – sóhajtott.

– Pénteken, addig minden délután bent leszek – fordultam felé.

– Nem lehetne, hogy ellógod valamelyik órádat? – nézett rám kölyökkutya szemekkel, amelyek bár hatottak rám, mégsem voltak elegek ahhoz, hogy elcsábítsanak.

– Te lehet el szoktad, de én becsületes vagyok – angyali mosolyt villantottam rá. – Ha kell a randi, akkor fogadd el így.

–  Hmm, határozott vagy és nem adod könnyen magad, ez tetszik. Majd írok akkor – simított végig vállamon, rejtélyes vigyorban részesítve engem, majd elsietett. Hangosan dobogó szívvel tekintettem körbe a folyosón, hogy valaki látta-e az előbbi kis jelenetet, azonban a legtöbb diák már ilyenkor a teremben volt, akik mégsem, azokat meg pont nem érdekelte Park Chanyeol és Byun Baekhyun beszélgetése. A levegőt megkönnyebbülten kifújva indultam meg a mi tantermünk felé, csupán csak pár perc volt hátra becsengetésig.

*

     A hetem viszonylag gyorsan eltelt. Délutánonként tanulás mellett Chanyeollal leveleztem, egyre jobban éreztem magam az ő társaságában. Iskolában is párszor odajött szünetekben, amikor egyedül voltam és a legtöbb tanuló vagy ebédelt már vagy más elfoglaltságok miatt nem értek rá velünk foglalkozni. Jólesett, hogy iskolán belül sem játszotta meg az idegent, és tudtam, hogy csak az én érdekeimet szolgálja, hogy nem a barátaink és bármilyen másik ember előtt jön oda hozzám. Utáltam a középpontban lenni, ő pedig nem tett ki ennek, noha csak barátok voltunk még, a pénteki randinkról pedig nem esett szó közöttünk, tudtam, hogy nem feledkezett el róla, csak a megfelelő időt várja, hogy előhozakodjon vele.

     Pénteken egész nap nem láttam Chanyeol-t, és valójában kicsit hiányzott is a jelenléte. Annyira megszoktam már, hogy szinte minden szünetben láthatom a folyósokon, ám ez most nem történt meg. Abban viszont reménykedtem, hogy ebédnél pár pillanatra elkaphatom őt, esetleg beszélhetek is vele, mert már teljesen kétségbe ejtett a randinkkal kapcsolatban, amiről még mindig nem tudtam semmit. Éppen a szekrényembe tettem be a táskámat – ugyanis ebédhez sosem szoktuk magunkkal vinni, kényelmesebb volt nélküle elfogyasztani az ételt –, mikor a telefonom rezegve jelezte, hogy új üzenetem érkezett.

Ma este 6-kor ott leszek érted a házatoknál, készülj el, kényelmesen öltözz.

     Ismeretlen számról küldték, ám a feladó kiléte egyértelmű volt számomra, és meg is mosolyogtatott, hogy tényleg nem felejtkezett el rólam, rólunk. Rögvest elmentettem a számát a névjegyzékem közé, de azzal nem számoltam, hogy Jongdae a hátam mögött állva fog rám várni, kisebb szívbajt hozva rám, mikor megfordultam. Arcáról lerítt, hogy látta az üzenetemet, és nem is volt rest ezt szóvá tenni.

– A Park gyerek? Most komolyan? Erről nekünk miért nem szóltál?! – mindegyik kérdését egy felkaromra kimért csapás követte, melyeket sorban „aucs”-al reagáltam le.

– Jongdae, hagyd ezt abba, már zsibbad a kezem és a lányok szoktak verekedni – morogva kezdtem el masszírozni a sajgó felületet. Persze, nem komolyan ütögetett, viszont fájdalommentes sem volt. – Egyébként is mondtam nektek, hogy tényleg ő az, és találkoztunk hétfőn…

– Ja, de azt már elfelejtetted közölni, hogy ma is találkoztok – szúrós pillantásokkal illetett, ennek ellenére hősiesen álltam gyilkos tekintetét.

– Meglehet, hogy elfelejtettem megemlíteni – vontam vállat. – Most már tudod. Kyungsoo-t hol hagytad? – indultam meg az ebédlő felé, mobiltelefonomat visszacsúsztatva zsebembe.

– Azt mondta, hogy korrepetálnia kell valakit matekból, így ma hozott ebédet és kihagyja – hamar utolért és megosztotta a barátunkról szóló információit, amiket bólintva nyugtáztam. Kyungsoo egy igazi zseninek számított, minden téren. Sokan kérték fel őt kistanárnak, leginkább alsóbb évesek, akik cserébe fizettek ezért a fiúnak, noha ő ingyen is segített volna nekik. – De ne terelj!

– Nem terelek én, csak érdeklődtem a másik barátom hollétéről – forgattam a szemeimet.

– Egyébként randi lesz? Vagy csak úgy találkoztok?

– Hát – nyújtottam el a szót, miközben kinyitottam az ebédlő ajtaját és beléptünk rajta. – Randinak kérte, szóval elvileg igen, viszont azóta nem beszéltünk erről, ezért nem mondhatom száz százalékosan biztosra.

– Nem is tudtam, hogy meleg – gondolkodott el, talán cseppet túl hangosan is, mire figyelmeztetően megcsaptam. Szerencsére nevet nem említettem, ezért senki sem hallhatta meg.

– Amúgy én sem, csak akkor lettem benne biztos, mikor megkért, hogy… tudod…

– Aha – bólintott. – Szurkolok, hogy sikerüljön kettőtök között a dolog.

– Azért ennyire előre ne szaladjunk, még csak egy randiról van szó, az semmit sem jelent – emlékeztettem, eközben pedig beálltunk a hosszú sorba, hogy idővel megkaphassuk mi is az adagjainkat.

– De ha tudjuk ki Kyungsooval volt, ő pedig most veled megy randira… akkor mind melegek lennének? – suttogott, szemeiben kíváncsiság tüze lobbant, ami egész aranyossá tette őt így.

– Elképzelhető – bólintottam, eddig még nem gondolkodtam el ezen. – Nincs kizárva, de biztosra sem vehetjük.

– Mondjuk, logikus lenne, amennyire össze vannak nőve – hümmögött. – Meg ahhoz túl jól néznek ki, hogy valódiak legyenek. Szóval biztos a másik csapatban játszanak.

– Ez meg milyen elmélet? – nevettem fel halkan.

– Hát Jongdae-féle.

– Egyébként miért érdekel? Csak nem tetszik valamelyikük? – vigyorogva cukkoltam.

– Dehogy! – kacagott.

– Hm, pedig a vezérükhöz még illenél is – löktem meg a könyökömmel karját. Jongdae kerek szemekkel bámult rám, szinte hallottam, ahogy fogaskerekei beindultak, és elgondolkodott szavaimon.

– Tudod, hogy boldog párkapcsolatban élek, már közel két éve – húzta fel az egyik szemöldökét.

– Hogyne tudnám, csak vicceltem – nyugtattam meg háborgó lelkét. Mindig vette a poénjaimat, de amikor ilyen kényes témák kerültek terítékre, sajnos hajlamos volt túldramatizálni az egészet. Azonban én élveztem, hogy olykor-olykor kikészíthetem őt. Elmondhatatlanul.

Szerinte Evil Baekhyun feljegyzései néven kellett volna blogot nyitnom, szokása volt felnagyítani a piszkálódásainkat, azonban tudtam, hogy ő sem gondolta komolyan ezeket.  

     Órák után szinte futólépésben tettem meg az iskola és a házunk közötti távot. Igaz még három óra alig múlt el mire hazaértem, azonban már izgatottan kezdtem tervezgetni, hogy mit vegyek fel estére. Semmi konkrétat nem közölt, csupán annyit, hogy kényelmeset vegyek fel, ami azért számomra elég tág fogalom volt. Kissé a kelleténél jobban bezsongtam a gondolattól, hogy ma este randira fogok menni, mégpedig az iskola egyik legjobb pasijával, ám amikor sikerült lehiggadnom, rájöttem, még bőven van időm elkészülni. Nem akartam olyan lenni, mint a lányok, bár izgalmam leplezése még parancsszóra sem ment volna a mai napon. Áldottam is az eget, amiért anyu dolgozott, így csak egy cetlit kell neki a hűtőn hagynom, és a magyarázkodni még ráérek később.

     Úgy döntöttem, elég lesz csak öt után elkezdenem a készülődést, addig nagy nehezen, de lefoglaltam magamat. A blogommal foglalkoztam, felléptem a közösségi portáljaimra, mosolyogva olvastam vissza az internetes beszélgetéseinket Chanyeollal. Kedveltem őt, mi tagadás. Rövid idő alatt sikerült belopnia magát a szívembe, pedig még mindig rengeteg dolog úszott a homállyal fedett elmémben róla, ennek ellenére minden egyes beszélgetésünkkel közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz.

     Fogalmam sem volt, hogy Chanyeol hova szándékozik vinni engem, de a biztonság kedvéért ettem pár darab kekszet, melléjük pedig tejet ittam, hogy azért mégis legyen valami a gyomromban, ha nem enni készülünk. Végül pedig sok gondolkodás után egy egyszerű fekete farmert és egy hozzá passzoló fehér, kicsit kinyúlt pólót vettem fel, ami lógott rajtam. Zsebeimbe eltettem a pénztárcámat és a telefonomat, majd a nappaliban vártam meg, hogy hatot üssön az óra.

     Chanyeol pontosan érkezett. Fekete sportkocsijával pontban hatkor parkolt le a házunk előtt, amivel újfent elismerésemet vívta ki. Izgatottan ugrottam fel a kanapéról, ugyanis eddig a velem szemben lévő ablakról tökéletes rálátásom nyílt a kinti dolgokra. Lehunyt szemekkel álltam meg egy pillanatra, az ajtótól tisztes távolságra és lehiggadtam. Legalábbis igyekeztem ezt tenni.

     Ujjaimat a kilincs köré fontam, és egy kis hezitálás után kinyitottam az ajtót, ahol éppen ezekben a pillanatokban akart Chanyeol kopogtatni. Kissé meglepődött arcot vágott, ám gyorsan sikerült felfognia a helyzetet és elmosolyodott. Az az igazi, Park Chanyeolos mosolya volt ez, amivel női szívek ezreit hódította meg, pluszba még egy férfiét is – az enyémet. Mindenesetre, erősen próbálkozott.

     Gyorsan végig tekintettem rajta, fekete-fehér csíkos pólót viselt, amihez tökéletes passzoló, testhez tapadó fehér farmert választott, emellé pedig fekete tornacsukát. Lehengerlően jól nézett ki, hajának az esti szél fúvása kócos hatást kölcsönzött, azonban ezzel csak fokozta kusza érzéseim hadát iránta.

– Szia – lehetetlenül mély hangján szólalt meg, amelyet most valahogy az este eljövetelével, sokkal szexibbnek találtam, mint általában.

– Hali – épphogy nem nyáladzva nyögtem ki a köszöntő szavakat, fejben ostorozva magamat, hogy ne mutassam ki a gyengeségeimet előtte. Még ne.

– Jól nézel ki – feltűnően mért végig. – Furcsa téged nem egyenruhában látni.

– Téged is, de te főleg nem panaszkodhatsz – nehezen álltam meg, hogy ne harapjam be alsóajkamat piszkos gondolataimra.

– Mehetünk?

– Persze – előrébb léptem, Chanyeol pedig úgy hátrált, és türelmesen kivárta, amíg bezártam az ajtót. – Amúgy most már válaszolhatnál a kérdésemre.

– Még megfutamodhatsz, nem kockáztatok, majd az este végén – rázta a fejét, úriember lévén kinyitotta nekem a kocsiajtót, noha nem voltam lány, jólesett a kedves gesztus.

– Most már aligha futamodhatnék meg – és nem is akarok. 

– Igaz – ismerte be, majd beindította az autót és szépen lassan elindultunk vele. – Egyszer követtelek haza az iskolából.

– Hogy mit csináltál?!

– Vicceltem – nevette el magát hirtelen. A frászt hozta rám, de szerencsére arcvonásait hamar rendezte, amiken tényleg megmutatkozott, hogy nem gondolta komolyan, amiket mondott.

– Nem volt vicces – morcosan pillantottam felé.

– Igazából, Kyungsootól tudom – mondta. Ezzel okozta a lehető legnagyobb meglepetést számomra. Kyungsootól?

– Tőle mégis hogyan? – értetlenkedtem.

– Rémlik, hogy Jonginnal kavart? – húzta fel a szemöldökét. – Meg amúgy ma ebédnél is vele volt…

– Állj! Hogy mi? Nekünk azt mondta, hogy csak egy éjszaka volt, és ma elvileg valami alsós kisgyereket korrepetált matekból…

Chanyeol felnevetett.

– Korrepetálta – szinte hallottam hangjából az idézőjeleket, melyek meg is jelentek lelki szemeim előtt a fiú hosszú ujjaival együtt. Sajnálatos módon, elég vizuális típus voltam.

– Eeeeezt nem akartam tudni – fintorogtam. – Bántó, hogy neked Jongin elmondja, nekünk Kyungsoo meg nem… De azért remélem, hogy Jongin jófiú vele szemben…

– Ha arra célozgatsz, hogy kihasználja, akkor megnyugtatlak, nem – pillantott egy pillanatra rám. – Ma reggelig én is másképp gondoltam, de aztán beszélgettünk és elmondta a dolgokat.

– Még mindig nem hiszem el, hogy hazudott nekünk – szörnyülködtem. – Na, majd elbeszélgetek vele.

– Tedd azt, de most, hogy választ kaptál a kérdésedre, és megtudtál pár dolgot, nem tehetnénk félre a témát? Elvégre ez mégis csak egy randi…

– Persze, bocsánat.

– Semmi baj – mosolygott.

     Az út nem tartott sokáig, talán negyed órát vett igénybe, vagy még annyit se. Egy a belvároshoz közeli kivilágított épülethez vitt engem, ahol még életemben nem jártam. Persze nem voltam hülye, tudtam olvasni is a villódzó táblákról, így rögtön rájöttem, hogy karaoke klubba hozott. Halványan elmosolyodtam, még életemben nem jártam ilyen helyen, azonban az éneklés világa valóban közel állt a szívemhez, így hát örültem, első randinak tökéletes helyszínnek véltem. Talán Kyungsoo mesélt neki a hobbijaimról, talán csak véletlen. Igazából ez már nem is izgatott annyira.

     Chanyeol már előre kibérelte nekünk az egyik pár négyzetméteres kis szobát, ahol volt egy kanapé, mini színpad és mikrofonok. A szófa előtt dohányzóasztal kapott helyet, amin már ott sorakoztak a különféle rágcsálnivalók, köztük szendvicsek, italok és pezsgő is. A helyiségben sötétség uralkodott, melyet csak a több színben villódzó lámpák fénye tört át. Kellemes hangulat töltötte be a kicsinyke termet, amit részben Chanyeol munkálkodásának is köszönhettünk, hiszen látszott, hogy azért dolgozott vele, de rendesen.

– Tetszik? – csukta be magunk után az ajtót, és mellém lépett. Mosolyogva néztem fel rá, miközben bólintottam. Szerettem az ehhez hasonlóan nyugodt kellemességet árasztó helyeket, amelyet most icike-picike romantikus szállal fűszerezett Chanyeol.

– Miért pont karaoke? – kérdeztem kíváncsian. A kanapéhoz vezetett, amire le is ültünk kezdésképp. 

– Még valamikor a kezdetekkor olvastam az egyik posztodban, hogy miket szeretsz csinálni – felelte rám sem pillantva. Hirtelen fejbecsapott a felismerés szavaitól, rájöttem, hogy igaza van, tényleg írtam ilyen bejegyzést a blogomon, még anno, valamikor az elején. Jókedvvel és melegséggel töltötte el bensőmet a tudat, hogy emlékezett erre, nem felejtette el. – Tessék – nyomott a kezembe egy pezsgőspoharat.

– Minek a pezsgő? Te meg ne igyál, vezetsz még haza! – aggodalmasabbik énem azonnal átvette felettem az irányítást, csak a dolog hátrányaira tudtam gondolni.

– Éppen ezért hoztam alkoholmentes pezsgőt, egy pohár nem a világvége, és tudok ám felelősségteljesen gondolkodni – kuncogva fordult felém féloldalasan, a támlán egyik könyökével megtámasztva magát, majd tenyerén a fejét.

– Oké, ez így már rendben van – kortyoltam az italba. Nem volt szokásom alkoholt fogyasztani, még alkoholmentest se, de egyszer-kétszer belefért. Ám arra még mindig nem adott választ, hogy mire fel a pezsgő. – De válaszolhatnál az összes kérdésemre.

– Miért ne hozhattam volna pezsgőt? Elvégre ez egy randi, ha étterembe viszlek, pezsgőzünk, ha főzök neked, pezsgőzünk, ha piknikezni megyünk, pezsgőzünk – taglalta a dolgokat aranyos arckifejezéssel. Mosolyogva hallgattam, volt igazság a szavaiban.

– Szóval tudsz főzni, ha?

– Igen, bár nem mindent, és nem is igazán foglalkozok vele, de tudok – bólintott. – Ha szeretnéd, keríthetünk sort arra is, hogy főzzek neked. Csak első randin nem akartam még olyan bensőséges lenni.

– Miért, lesz több randink is? – haraptam ajkaimba.

– Nagyon szeretném, ha lenne.

– Ezt észben tartom, mármint a főzős dolgot, a randit pedig ki kell érdemelned, ha jófiú vagy, akkor beszélhetünk róla – vigyorogtam.

– Akkor hadd szerezzek pár plusz pontot nálad – tette le a poharát az asztalra, egy kettőre állásba pattant, és kezeit nyújtotta felém. Mosolyogva szabadultam meg én is az italtól, majd bátran fogadtam el kezeit, amiknek a tartását most tapasztalhattam először. Gyengéden fogta kézfejeimet az övéi között, a terem közepén lévő kis pódiumhoz vezetett, hogy kiválaszthassuk a dalt, amit elsőként énekelni fogunk. Mert ugyanis azzal az ötlettel állt elő, hogy mindent együtt énekeljünk, én pedig nem bántam.

     Szerencsére egy vastag könyv teli zeneszámokkal rendelkezésünkre állt, ám a döntés még így sem volt könnyű. Külföldi számok is akadtak szép számmal, azonban úgy egyeztünk meg, hogy inkább a hazának kedvezünk, ha már koreaiaknak születtünk, akkor elsősorban a mi előadóinkat helyezzük középpontba.

     Igazán jól éreztem magam mellette, leginkább sajátos kedvenc számainkat mutattuk meg a másiknak, így olyan sztárok is terítékre kerültek, mint például Super Junior, Big Bang, Sistar, TVXQ, SHINee, Miss A, MBLAQ, és még sorolhatnám. Leginkább régebbi dalokat énekeltünk tőlük, s rá kellett jönnöm, hogy Chanyeolban is ott rejlik a tehetség. Olyan átadással énekelte, rappelte a rá szabott részeket, hogy egész testem beleremegett kellemesen csengő mély hangjába. Elmagyarázhatatlan eufórikus érzések törtek rám, lelkem szárnyalt, az összes porcikám bizseregve válaszolt éneklésére. Leírhatatlan látvány volt őt látni teljesen átszellemülve a zene által, hát még hallani milyen csodálatos érzésben részesített! Én a magam részéről iszonyatosan szégyenlős voltam, ám Chanyeol folyamatos biztatásának hála sikerült feloldódnom és fesztelenül énekelnem tovább, az este végéig.

     Nagyon sokat nevettünk az est folyamán, megesett, hogy neki csúszott el a hangja vagy például nekem, lemaradtunk a szöveggel, nem tudtuk tempóba hozni magunkat és minden egyéb nevetséges baleset, amit az ember éneklés során el tud képzelni. Jól éreztük magunkat, ennek ellenére rendesen lefárasztott minket és a hangszálainkat a karaoke. Kicsivel több, mint egy órát töltöttünk el így, együtt, viszont teljesen megérte. Az innivalók és a kaják is rendesen elfogytak, bár maradt még belőlük bőven, Chanyeol cseppet túlszámolta magát ezt illetően.

     Mindent összevetve, semmibe se tudnék belekötni. Tökéletes első randinak tudható be a mai este.

     A hazaúton békés csend honolt kettőnk között, én a tájat figyeltem pihengetve, Chanyeol pedig az utakra összpontosítva meredt előre, ellazult testtartással. Azonban a mosoly mindkettőnk arcán ott ékeskedett, felettünk az elmúlt órák idilli kedélye lebegett, mámoros homályban úsztatva minket, szép emlékeket idézve vissza a karaoke estről.

– Egyszer… eljönnél egy meccsemre? – törte meg hirtelen a csendet. Köztudott tény volt, hogy utáltam a focilabdát, a TV-ben sem néztem, így evidens alapon, élő mérkőzésekre sem jártam el, hiába tartozott ez a sportág és csapata az iskola büszkeségei közé. Engem hidegen hagyott.

– Szeretnéd? – fordítottam felé csak a fejemet. Kíváncsian fürkésztem arcát, ragyogó tekintete mindent elárult.

– Igen, eddig még nem láttalak ott sosem, és most hogy jóba lettünk… Erőt adna – vonásai zavaráról árulkodtak, folyamatosan az utat mustrálta tekintetével, mint aki nem mer erre nézni, ujjai pedig még a kormányt is görcsösen szorították.

– Mikor játszotok legközelebb?

– Most vasárnap – hezitálás nélkül vágta rá, hangjában némi reménykedő éllel. – Délután, nem este a másnapi iskola miatt…

– Rendben, betudhatjuk második randinak, ha értem jössz és haza is hozol – bólintottam lassan. Nem rágódtam annyira a dolgon, pedig általában alaposan megfontoltam mindent, hát ez most nem így történt.

– Komolyan? – lepődött meg.

– Kíváncsivá tettél és mindent el kell kezdeni valahol, nem? – tártam szét a kezeimet.

– De igen – mosolyodott el végre megkönnyebbülten.

– Amúgy sem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen, az öt randis szabályom még él.

– Milyen szabály? – értetlenkedett.

– Ez ilyen általam felállított szabály a szerelmi életemre… Minimum öt randira kényszerítem rá az aktuális férfit, mivel szerintem pont ez a szám megfelelő, hogy eldőljön passzolunk-e egymáshoz, avagy sem. Öt alkalom alatt bármi történhet, csók pedig csak a harmadik randi után megengedett, már mióta világ a világ, én így pasizom – magyaráztam büszkén.

– Miért, hány barátod volt eddig? – nevetett harsányan.

– Komolyabb csak egy, és egy másik, akivel csak pár randi szintjéig jutottunk – válaszoltam.

– Szóval én vagyok a harmadik, ez nem is rossz arány – parkolt le a házunk előtt. – Most jönne az a klisé, hogy az ajtóig kísérlek…

– Hát ne tedd – feleltem egyszerűen. – Nincs szükségem még rá, de egy idő után el fogom ám várni.

– És hogyha én mégis szeretném?

– Hát akkor tedd meg.

     Kiszálltunk az autóból, csendben tettük meg azt a pár métert az ajtóig, ő elgondolkozva, én pedig imádkozva, hogy anyu ne a földszinten tartózkodjon, és ne vegye észre az érkezésünket. Jólesett, hogy Chanyeol ragaszkodott ehhez a kísérgetős dologhoz, holott el is hajthatott volna haza, neki is könnyebb lett volna, ahogy nekem is. De nem tette, ezzel kiérdemelt nálam egy hatalmas nagy plusz pontot.

– Akkor…

– Akkor – álltam ott, mint valami szerencsétlen, várva a nagy csodára, aminek a mi létét magam sem tudtam pontosan. A filmekben általában ilyenkor szokott az a rész jönni, hogy a szerelmes ifjak szenvedélyes csókban forrnak össze, gátlásaikat könnyedén félredobva.

– Találkozunk vasárnap – tényként közölte, mégis hangjából némi kérdő él hallatszódott ki, talán elbizonytalanodott.
– Igen – bólintottam határozottan, halvány mosolyt megeresztve felé. Hirtelen közelebb lépett, testünk majdnem hogy összesimult, leheletét éreztem arcomon, és ahogy felnéztem kiismerhetetlenül csillogó szemeibe, amik a sötét homállyal eggyé olvadva ragyogtak az éjszakában, a szó is bennem rekedt. – Mit csinálsz? – suttogtam értetlenül, mielőtt még túl messzire mentünk volna.

– Mi lenne, ha ezt már a harmadik randinknak tudnánk be? – duruzsolta lehetetlenül mély hangon, kezeivel illetéktelen területekre vándorolt el, derekamat lágyan cirógatta ujjaival. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól minden gesztusa… Én lennék a világ leghazugabb embere, ha ilyen ostobaságokat állítanék. Azonban túl korainak éreztem még a tempót, s bár csábító volt minden egyes kis szava, tette, a józaneszemnek sem kellett már sok, hogy satuba dobva a méltóságomat vessem magam a karjaiba… Nem tehettem ezt. Még nem.

– Azt sehogy sem tudnád kijátszani – suttogtam megremegve a közelségére.

– Dehogynem – hosszú ujjaival csak tovább és tovább kényeztette bőrömet, miközben fejét még előrébb hajtotta. – Első randi a hétfői találkánk a parkban, második pedig szétosztva a héten, mikor szünetekben láttuk egymást, és voilá, most voltunk túl a harmadik randinkon – magyarázta, mintha csak az egyszer egy képletét értetné meg egy elsős kisgyerekkel. Pár pillanatra még én is beleestem abba a hibába, hogy bedőltem szavainak, amelyeket elég megnyerő körettel tálalva adott el. A desszert pedig maga Park Chanyeol volt.

– Nem lehet – leheltem elfúlva, csupán csak néhány centiméter állt közöttünk.

– Olyan nincs, hogy nem lehet – mormolta szórakozottan, majd összeérintette ajkainkat. Szemeim kétszeresükre dülledtek, hirtelen képtelen voltam felfogni a tényt, hogy maga tökéletes Chanyeol csókol engem. Ösztöneim végül kis idő elteltével aktivizálták magukat, szemhéjaim lecsukódtak, ahogy átadtam magam a mámorba borítóan felemelő érzésnek. Szívem kínzó lassúsággal dobbant egy nagyot, aztán megálljt nem ismerve zendített rá a gyomromban keletkező pillangóimmal együtt a leghevesebb dallamra, amit valaha tapasztaltam. Chanyeol ajkai puhák, édesek és kétségkívül csókolnivalók voltak. Gyengéden ostromolt csókjával, elérve, hogy megfeledkezve magamról átkaroljam nyakát. Nyelveink csatája mindössze tizenöt másodpercig, ha tartott, mégis félreismerhetetlen érzéseket keltett bennem.

Aztán elengedett, lehengerlő mosolyát villantva rám azt mondta:

– Álmodj szépeket, Baekhyun – utolsó pillantást vetve felém elengedett. Mire feleszméltem, már a kocsijánál járt, kezeim pedig élettelenül hullottak vissza testem mellé. Meredten bámultam magam elé, próbálva felfogni az imént történteket.

     Park Kibaszottul Tökéletes Chanyeol rám vetette ki a hálóját, elvitt engem randizni, majd a verandánkon állva megcsókolt, jó éjszakát kívánva nekem. Álmodom? Ez nem lehet a valóság.

     Csak a könyvekben és a filmekben létezik ennyire eszményi kapcsolat, amely jó úton haladva lépkedett biztosan a szerelem ösvénye felé. Chanyeol pedig csak hab volt a tortán, epret megszégyenítően édes csókkal díszítve.

     Igen, ez biztosan egy szép és merész álom, amiből soha, de soha nem akarok felébredni.

Könyvekben a szerelem - 2

Cím: Könyvekben a szerelem

Páros: Baekyeol - Baekhyun szemszög

Műfaj: romantikus, iskolai

2.    rész

     Nem volt ideje válaszolni, ugyanis nyílt az ebédlő kétszárnyas ajtaja, s beléptek rajta az iskola nagymenő srácai, a focicsapat agyonsztárolt tagjai; a tökéletes négyes. A mindig megfontolt és vezérükké avanzsált Kim Junmyeon. A minduntalan középpontban lévő, lányok kegyeit élvező Kim Jongin. A hamar férfivé érett Oh Sehun, talán nagyobb kedvenc a női egyedek körében, mint Jongin haverja. És az abszolút favorit, a puszta pillantásával gyilkoló Park Chanyeol. Istenekként haladtak végig a menzán az asztalukig, őket követték a sikítozó lányok, akik tipikusan csak a hírnevükre hajtottak. Már csak a testüket épphogy fedő lepel hiányzott volna plátói tökéletességük beteljesedéséhez, mégis kaotikus érzések fűtötték fel bensőmet azokban a percekben. Chanyeol tekintete hirtelen az enyémekbe fúródott, kíméletlenül törve magának utat keservesen lassan dobbanó szívemhez. Mintha valaki csak egy jól felvett filmet fagyasztott volna be egy gombnyomással, a külvilág megszűnt létezni körülöttem, az idő megállt, testem dermedten reagált a félisten pillantására, megszűntem egzisztálni és gondolkodni. Chanyeol behálózta egész lényemet, mint valami ármányos pók szőtte körém a hálóját, hogy aztán kedvére eljátszadozhasson áldozatával, mígnem megunva azt sújtson le kegyelemdöfésként az elernyedt kis prédára.

     Szívem érthetetlen heves dobogását és a kínzóan édes szemkontaktust Jongdae zavarta meg, az arcomtól pár milliméternyire csettintett egyet, ezzel szétzúzva a körénk emelt mágikus burkot, ahol csak én és ő léteztünk. Frusztráltan pislogtam a barátomra, akinek vonásaiban olyan színes érzések keveredtek, mint egy festőpaletta.

     Megráztam a fejemet, hogy eltereljem gondolataimat másfelé, és még csak nem is mertem a menők asztala felé nézni, nehogy megint beleessek abba a hibába, amibe az imént.

– Öhm, szóval kit kellene követnem? – köszörültem meg a torkomat, ujjaimat zavartan összefűzve az asztalon.

– A nagymenőt, akivel szemcsatát vívtál – bökött a háta mögé, ám nem várta, hogy odapillantsak.

– Miért kellene követnem? – tártam szét a kezeimet. – Így is elég sokan sztárolják, én pedig az istenért sem tartoznék közéjük – morogtam halkan. Azonban le sem tagadhattam volna, hogy mennyire feldúlt a tény, hogy rám nézett. Nem másra, nem az egyik csinos, nagymellű kis cafkára a sok közül, hanem RÁM. És úgy, hogy legszívesebben elfolytam volna a padlón szégyenemben, a lelkemben támadt kétes érzések miatt. Mert ezt csinálta őt, a puszta tekintetével gyilkolt. Szó szerint. Fránya meleg hajlamaim!

– Mert az ő neve pontosan megegyezik azzal, akivel beszélgetsz – tette elém a telefonját, aminek a képernyőjén ott virított Chanyeol instagram profilja. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam az információk hallatán. Ez… biztos csak valami tréfa! Nem lehet ő! Teljességgel kizárt.

– Ez csak egy furcsa véletlen, semmi baj, véletlenek igenis léteznek – bólintottam nyugtatásképp, azonban csak egy baj volt: a két barátom maximális higgadtságot sugárzott felém, a nyugtalan én voltam, és ezt még magamnak is féltem beismerni. Mert ilyen szembetűnő és különös véletlenek márpedig nem léteznek.

– Most magadat vagy minket akarsz nyugtatni? – húzta fel egyik szemöldökét Jongdae. – Csak mert elég szarul csinálod.

– Igaza van, Baekhyun! Ennyire összefüggő véletlenek aligha történnek, esetleg nagy ritkán, de talán még akkor sem – rázta a fejét Kyungsoo. – A név megegyezik, és te a rendes nevedet használod, nem? – bólintottam neki megerősítésképpen. – Akkor pedig minden stimmel. Ezért nem akarja elárulni, hogy kicsoda, mert fél, hogy esetleg lelepleznéd a többiek előtt, hogy kilóg a sorból – sorolta az indokokat, amik meglehetősen helytálltak az ügyben. Ha jobban belegondoltam, cáfolni se cáfolhattam volna meg ezeket, hiszen mindnek volt valóságalapja.

– De… aish! – túrtam a hajamba idegesen, majd fejem nagyot koppant a fémlapon, amint reményvesztetten az asztalra hajoltam.

– Ez még nem a világvége, Baekhyun – nevetett fel harsányan Kyungsoo.

– Dehogynem az – dünnyögtem keservesen, szürreálisabbnál szürreálisabb öngyilkossági kísérleteket gyártva magamban.

– Tudod, nem olyan rosszak ők, attól mert mindenki ismeri és szereti őket az iskolában.

– Honnan veszed? Mind seggfej – emeltem fel fejemet, hogy rápillanthassak okoskodó barátomra. Kyungsoo arcán mintha kis pír jelent volna meg, félrenézett rólam, nem állta tekintetemet, mint általában, és ez már elég okot adott a gyanakvásra. Erre azonban Jongdae is felfigyelt.

– Ya, mit nem mondasz el nekünk? – szűkítette össze szemeit, úgy vizslatta szegény társunkat, aki már nem mert semerre sem nézni.

– Hát… én… lehet, hogy közelebbről megismertem Jongin-t – suttogta szemlesütve, pólója alját birizgálva idegesen.

– Mennyire közelről? – Jongdae átcsapott nyomozónak, monoton hangon vallatta a gyanúsítottját, akit centik választottak el a megtöréstől.

– Hát – harapta be ajkait Kyungsoo, miközben fülig pirult a dologtól. Kidülledt szemekkel bámultam rá, csak pislogásra futotta, egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy igaz, amit hallok. Kyungsoo és Jongin…? Lehetséges ez egyáltalán?

– És mi erről miért nem tudunk, hah?! – barátom erélyesebben reagált a dolgokra, tudtam, hogy csak sértett, amiért ezt Kyungsoo eltitkolta előlünk. Ki tudja, hogy már mióta.

– Féltem, mit szólnátok, ha tudomást szereznétek róla – sóhajtotta.

– Akkor ti most… együtt vagytok? – találtam meg én is a hangomat.

– Csak egy éjszaka volt – fájdalmas arckifejezéssel ejtette ki a csúnya szavakat, melyek minden bizonyára a lelkébe marhattak ezekben a percekben. Ismertem őt, tudtam, hogy az ilyen kalandok nem az ő asztalához tartoztak, mégis képtelen volt ez ellen bármit is tenni. Ismerve Jongin hírnevét a lányok körében, ő nem igen hitt a tartós kapcsolatokban, s kihasználta szegény Kyungsoo-t.

– Nem is tudtam, hogy meleg – húzta a száját Jongdae.

– Elvileg biszex – vont vállat a barátunk, tettetve, hogy őt egyáltalán nem érdekli a dolog. A bökkenő ott kezdődött, hogy túl jól ismertük már.

– Szétverjem a fejét? – egyenesedtem ki a kushadó üzemmódomból, és elszántan néztem Kyungsoo hatalmas barna szempárosába.

– Baekhyun – rökönyödött meg.

– Egy karlegyintéssel elintézne téged – mondta ki végül a keserű igazságot Jongdae.

– Kösz, a hitetek bennem igazán meghat – morogtam.

– Ez nem hit kérdése, haver – csóválta a fejét. – Hanem a csúf igazság.

– Szereted? – fordultam hirtelen Kyungsoo felé.

– T-tessék? – fülig vörösödött, ismét. – Hát… én… kedvelem – mondta bizonytalanul. – De ez most nem számít, most te vagy a téma, ne tereljünk!

– Srácok…

– Mi az? – fordultunk egy emberként Jongdae felé.

– Miért néznek így minket? – mutatott az ebédlő másik felében található menőrészleg irányába. Azonnal odakaptam a fejemet, és meglepetten konstatáltam a tényt, miszerint mind a négy fiú minket nézett, kifürkészhetetlen tekintettel. Gyorsan végig futtattam rajtuk tekintetemet, erősen koncentrálva arra, hogy még véletlenül se akadjak rá Chanyeol lehetetlenül sötét – és gyönyörű – szemeire.

     Vajon miért tüntettek ki minket a figyelmükkel? Szabadulnom kell innen, különben megfulladok.

*

     A nap hátralévő része viszonylag gyorsan eltelt, hiszen már csak két órám volt vissza, azonban képtelen voltam a tanóráim bármelyikére is maximális figyelemmel összpontosítani. Minduntalan az a tény járt a fejemben, hogy Chanyeol a titokzatos kommentelő, akivel átbeszélgettem a fél hétvégét. Ez sokkolt. Olyan ismeretlen érzéseket keltett bennem, amelyektől még magam is kislányokat megszégyenítő módon rémültem meg.

     Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a torkom mélyéről, mikor az utolsó órámról is kicsengettek, ma valamiért megnyugvást adott, hogy nincsen délutáni angolom, és nem kell tovább ebben az épületben tartózkodnom. A szekrényem előtt igyekeztem nem sok időt eltölteni, hogy még véletlenül se botoljak bele olyasvalakibe, akit most semmiképpen sem szerettem volna látni.

     Ám, amikor kinyitottam a szekrényajtót, egy aprócska cetli hullott le lábaim elé. Értetlenül hajoltam le érte, fogalmam sem volt hogyan kerülhetett oda, ki dobhatta be. Remegő kezekkel hajtottam szét a fecnit, a rajta lévő üzenet pedig egyenesen arcon csapott.

Ma este 6-kor a házatok mögötti parkban.

Pcy

     Sűrű pislogások közepette próbáltam felfogni a leírtakat, s habár minden egyértelmű volt, mégsem akartam ezt elfogadni. Találkozni akar velem… Nem! Ez megőrült? Mégis miért mennék bele? Nyilván rá kellett jönnie, hogy tudom az igazat róla, akkor miért szeretne találkozni?

     Fújtatva vágtam be a szekrényajtót, a lapocskát pedig összegyűrve gyömöszöltem a zsebembe, miközben megpróbáltam kizárni a fejemből a piszkosabbnál piszkosabb gondolatokat. Meg kellett hagyni, Chanyeol vonzó embernek számított, minden értelemben. Tipikus lányok kedvence. Talán még a férfiaké is. A hátam közepére sem kívántam ezt a találkozót vele, de nem ám! Engem nem olyan fából faragtak, aki ellágyult egy pillantásától.

     Soha.

     Ennek ellenére azon kaptam magam fél hat előtt, hogy a fürdőszobai tükröm előtt állva nézegetem az arcomat, a ruhámat és minden egyéb kiegészítőt rajtam, amik sehogy sem akartak most passzolni. Kritikusabb szemmel láttam a világot, és ez megrémisztett. Elvégre csak egy értelmetlen okokból kifolyólag leszervezett találkáról volt szó. Leszervezett, abszurdum – horkantottam magamban. Egyáltalán miért is megyek el? Mert teljesen hülye és kíváncsiságra hajlamos alkat vagyok.

     Annak viszont örültem, hogy egyedül tartózkodtam a házban, ugyanis anyu dolgozott, a bátyám pedig korán reggel visszautazott a kollégiumba az egyetem miatt. Megkíméltek engem a felesleges magyarázkodástól, akármennyire is szerettem őket, nem szívesen osztottam volna meg velük, hogy hova, kihez és miért megyek. Még én sem voltam magamban biztos, nem hogy még nekik is eláruljak ilyesmiket.

     Hat előtt tíz perccel döntöttem úgy, hogy szépen lassan, de ideje lesz elindulni itthonról. Igaz, közel volt a park, a házunk mögött, de késni semmiképpen sem szerettem volna, ahogy nagyon előbb érkezni sem. Elvégre, ő várjon rám, ha már ő találta ki ezt az egész sületlenséget. Mégis izgatott vagyok, és titkon reménykedem is abban, hogy nem Chanyeol fog megjelenni ott, hanem egy teljesen másik, ismeretlen fiú, akinek csak véletlenül lett ez a neve.

     Ám imáim nem találtak meghallgatásra.

     A nagy fűzfa árnyékában pihenő padon ott volt ő, összetéveszthetetlen fejformával, jellegzetes testtartással. Nyeltem egyet, ahogy megláttam, a szívem valamiért önálló életre kelve átvette felettem az irányítást, nagyot dobbant és fájdalmasan szorult össze. Tenyereim izzadni kezdtek, lábaim mintha a földbe gyökereztek volna, képtelen voltam mozdulni, vagy kinyögni bármit is, hogy azt a fiú meghallja, ahhoz még kellőképpen távol álltam tőle. Szedd össze magad, Baekhyun!

     Végül megemberelve magam indultam el lépésről lépésre haladva, erősen koncentrálva, hogy ne fussak el, gyáva nyúlként viselkedve. Nem értettem, miért volt rám ekkora hatással a dolog, hiszen életemben nem váltottam még egy szót sem Chanyeollal, azonban jól ismertem őt… Legalábbis, ezt hittem.

     Az avar recsegett a talpaim alatt, ahogy közeledtem a pad felé, mégsem fordult hátra. Nyugodtan ült ugyanabban a pózban, akár csak egy élettelen múmia. Megfordult a fejemben, hogy vissza se nézve hazáig futok, azonban a testem önkényesen cselekedett helyettem, kiléptem a fa takarásából és az alak elé álltam. Ahhoz már nem volt elég merszem, hogy rögtön helyet foglaljak mellette, előbb meg kellett pár dologról bizonyosodnom.

     Chanyeol komótosan emelte fel a fejét, és nézett rám. Tekintetéből képtelenség lett volna bármit is kiolvasni, azonban ajkait egy halvány, de annál látványosabb fél oldalas mosolyra húzta. Nem mondott egy árva szót sem, kezeit elvette a pad támlájáról, majd arrébb kihúzódott a pad közepéről, ezzel nekem is helyet adva. Leültem mellé, persze tartva a tisztes távolságot. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, amivel nem járatom le magam előtte, hiszen még a saját érzéseimmel sem voltam tisztában.

– Örülök, hogy eljöttél – szólalt meg hirtelen. Kissé félve néztem fel rá, ám arca barátságos volt, így rájöttem, hogy nincs mitől félnem igazából. Csak maga a helyzet volt abszurd. – Nem gondoltam volna, hogy el fogsz.

– M-miért nem? – hangom cseppnyit remegett, ez ellen pedig nem tudtam semmit tenni. Chanyeol elmosolyodott.

– Ideges vagy? – a válasz helyett egy szimpla kérdést tett fel. Nem segített vele. Nagyon nem.

– Hangyabokányit – bólintottam. – De nem feleltél a kérdésre.

– Úgy hiszem, a válasz magától értetődő – fordult előre, miközben kényelmesen hátradőlt, egyik kezét pedig ismét felcsapta a pad támlájára. – Egyébként is, biztos még bőven van fontosabb kérdésed is ennél.

– Persze, hogy van, rengeteg – én továbbra is arcát vizslattam kitartóan, hogy ne szalasszak el semmilyen rajta megjelenő érzelemfoszlányt.

– Akkor hajrá, kérdezz csak.

– Mi lenne, ha inkább magadtól mondanád el? Gondolom, tudod, mire vagyok kíváncsi…

– Hogyne, de azért hívtalak ide, hogy beszélgessünk, kérdezz csak.

– A kérdezz-felelek nem beszélgetés! – sóhajtottam talán túl indulatosan is. – Ha elmondod, én pedig reagálok rá, na az már közelít hozzá.

– Jogos – szája szegletében mosoly bujkált. – Lehet, csak a hangodat akartam hallani.

– Miért? – meglepődve pislogtam párat. Ez az ember még nagyobb rejtély számomra, mint volt. Viszont a hangja… lehetetlenül és ellenállhatatlanul mély!

– Mert varázslatos – végre felém nézett, én pedig elvesztem barna szemeiben. Tenyereim izzadni kezdtek, szívem hevesen dobogott, félő volt, hogy még ő is meghallja, és egész testemen egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá. Utáltam, hogy ilyen hatással bírt rám, pedig még csak ma kezdtem el vele jobban foglalkozni.

– Ne mondj ilyeneket… – suttogtam zavartan.

– Milyeneket? Ez az igazság, Baekhyun! – nevetett fel halkan. És ez számomra a világ összes madárcsicsergésével sem vehette fel a versenyt. – Régóta figyellek már, a blogodat is szinte az elejétől fogva követem, de csak most szántam rá magam, hogy ennek hangot is adjak.

– Egyáltalán… hogy akadtál rá a blogomra? – tettem fel az engem legjobban foglalkoztató kérdést. Még ötletem sem volt erre, és minél előbb szerettem volna választ kapni rá.

– Véletlenszerűen, a neten keresgéltem és kiadta – vont vállat. – Tavaly év végén történt ez, azóta figyellek téged.

– Hű – csak ennyi reakcióra tellett a sok megdöbbentő információtól, amelyek színes kavalkádot okoztak elmémben, ahol megannyi gondolatfoszlány tévedt el a helyes útra várva.

– Ennyire meglepő? – húzta fel az egyik szemöldökét.

– Tekintve, hogy a focicsapat sztárja vagy, aki után az iskola fél női állománya fut… Nos, igen, meglepő – bólintottam kissé szarkasztikusan. Felnevetett.

– Ez csak a külcsín, néha a saját szemeink csapnak be minket, Baekhyun – ujjaival dobolni kezdett a pad támláján.

– Oh, szóval nem élvezed ezt az életet?

– Azt nem mondtam.

– Hát persze, hiszen mindened megvan… – motyogtam, nem úgy terveztem, hogy meghallja, ám a jelek szerint nem voltam elég halk.

– Az iskolában lehet, de meséltem neked a családomról, nem? Korántsem minden olyan felhőtlen a mi életünkben sem, mint ahogy azt ti hiszitek – mutatott rá a dolgokra.

– „Mi” hisszük?

– Ti, akik megvettek minket. Leginkább a lányok rajonganak értünk, és csak alsóbb éves fiúk loholnak utánunk, akik ott szeretnének lenni a nagyok között – elég nyilvánvaló tényeket közölt, amiket noha magamtól is tudtam, tőle hallani mégis csak más volt… Valóságosabb.

– Ha jól értem, akkor az iskola menedék számodra a problémák elől? Itt éled ki az otthoni sérelmeidet, ezért vagy mindig olyan… komor – alig észrevehetően nyeltem egyet, a legkevésbé sem szerettem volna a szavaimmal megbántani, puhatolózva mondtam a dolgokat, figyelve, hogy mire hogyan reagál. Még nem ismertem, ennek ellenére nagyon kellemes társaságnak találtam, és nem akartam elcseszni az esélyeimet nála. Már ha egyáltalán voltak.

– Igen, ahogy a barátaim számára is.

– Mármint Jongin, Sehun és Junmyeon számára? – lepődtem meg.

– Mi négyen együtt nőttünk fel, a szüleink egytől-egyig gazdagabb családba tartoznak, ahol nem mindig fenékig tejfel az élet, lásd az én példámat – mutatott végig magán.

– Attól, hogy nincs feltűnési viszketegségem, mint egyeseknek, én sem szegény családba tar–

– Tudom, nagyapád birtokában van a koreai üzletláncok fele – vigyorgott a szavamba vágva. – Attól, hogy nem vagy a középpontban, még ismerhetnek téged az emberek.

– Nagyapa hátat fordított anyának, mikor szüksége lett volna rá, szóval nem tekintem családtagnak, csak gondoltam elmondom – rántottam meg a vállaimat hanyagul, azonban nem érintett ennyire könnyedén a dolog.

– Beszéljünk valami vidámabb témáról, mert ez kezd engem lelombozni – fintorgott.

– Hiába nincsenek velünk az apáink, már rombolják a hangulatot, ha szóba jönnek – csóváltam a fejemet rosszallóan.

– A rohadékok – helyeselt Chanyeol. Hirtelen egymásra néztünk, és percre pontosan egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. 

– Tudod, először féltem tőled – törtem meg a csendet én.

– Hát, néha ijesztően tudok nézni – vigyorogva helyeselt,

– Nem azért – legyintettem. – Hanem, mert nem tudtam feldolgozni, hogy te vagy az, aki írt nekem. Olyan hihetetlennek tűnt, teljesen csak akkor hittem el, mikor megláttalak itt.

– Kicsinyes lépés volt ez tőlem, személyesen kellett volna eléd állnom az iskolában és megkérni, hogy találkozzunk, de őszintén szólva, nem nagyon mertem. Féltem, elítélsz majd azért, aki vagyok.

– Sosem vetettelek meg, ilyen formában nem. Nem ismertelek, és nem is akartalak megismerni, nekem a ti életmódotok túl hivalkodó volt. Utálok a középpontban lenni, ti pedig tagadhatatlanul ott vagytok – tártam szét a kezeimet. Nem akartam, hogy olyasmit gondoljon, ami nem igaz.

– Titkon mindig is reméltem, hogy Jongin lesz annyira rendes fasz, hogy ezúttal nem cseszi el a dolgokat egy olyan fiúval, mint Kyungsoo. De hát magyarázhatok én annak az idiótának…

– Várj! Ti tudtok Kyungsooról? – pislogtam meglepetten. Bár nyilván ők is megosztanak egymással sok mindent, ezt azért nem gondoltam volna, hiszen egyértelműen Jongin számára ez csak egy kis kaland volt. Akkor miért mondta el nekik?

– Persze – úgy nézett rám, mintha ez annyira egyértelmű lenne, mint az egyszer egy. Hát baromira nem volt az! Az ő világukban biztosan nem.

– Mi csak ma tudtuk meg… Ebédnél… Apropó, miért néztetek minket annyira? – jutott eszembe hirtelen a mai ebédünk.

– Te engem, Jongin pedig Kyungsoo barátodat stírölte...

– Ó, szóval mégis jelentett számára valamit? És hé, én nem is stíröltelek! – morcosan, karba font kezekkel néztem rá.

– Dehogynem, majd’ levetkőztettél a tekinteteddel! – nevetett ki, ám hangjában semmi lenézés vagy gúnyosság nem volt.

– Nem igaz! – vetettem ellent hevesen.

– Ne veszekedj, mert hihetetlenül édes arcot vágsz ilyenkor – koppintott az orromra jókedvűen. Enyhe pír jelent meg az arcomon, teljesen zavarba hozott szavaival és tettével. A legnagyobb problémám még mindig az volt, hogy nem tudtam, ő melyik csapatban játszik.

– Ya! – toltam el Chanyeol kezét, remélve, hogy nem látta meg zavaromat. Nevetve dőlt hátra, jót mulatva rajtam. – Neeem vicces!

– Dehogyisnem!

     Mielőtt még reagálhattam volna, megszólalt a telefonja. Sóhajtva nyúlt zsebébe, hogy előhalászhassa a készüléket, majd egy kicsit távolabb húzódott tőlem, a nyugodt társalgás érdekében. Nem akartam túl faragatlannak tűnni, azonban szemeimet képtelen voltam levenni arcáról. Tekintetemmel bejártam minden egyes kis tökéletes vonását, leginkább kiszáradtnak látszó ajkait, ahogy éppen feszülten formálták a szavakat a vonal másik végén lévő személyhez. Mint egy elbűvölt festő figyeltem a tökéletesnek ható műalkotást, amelyet az égen ragyogó hold fénye még szebb megvilágításban kínált át nekem. Arra eszméltem fel a kábulatból, hogy Chanyeol elköszönt a beszélgető partnerétől, majd ismét felém fordult. Próbáltam úgy tenni, mintha nem őt vizslattam volna egész idáig, ám ajkain megbúvó halovány, mégis csábos mosoly azt súgta nekem, hogy mondhatok vagy tehetek én bármit is, észlelte már, mit csináltam.

– Mennem kell – közölte kereken, szemeiben mégis egy kis bánatosság lapult.

– Lassan nekem is – bólintottam. Anya hamarosan hazaér a munkából, és most nincs kedvem magyarázkodni neki, ha nem találna otthon.

– Hát akkor… Viszlát a suliban, Baek! – állt fel a padról és galád módon készült engem itt hagyni, ám nem engedhettem neki. Egy válasz nélkül nem.

– Még egy dolog… – pattantam fel én is gyorsan. – Honnan tudtad, hogy ez a park közvetlenül a házunk mögött van? – ez a kérdés már az eleje óta foglalkoztatott, azonban időközben teljesen kiment a fejemből, ahogy eltereltük a témát másfelé. Chanyeol mosolya kiszélesedett.

– Megmondom, egy feltétellel – pajkos tekintete már önmagában nem sejtetett sok jót, de szükségem volt az igazságra, mert azért ez nem olyan dolog volt, ami tök természetesnek hatott ismeretlenek körében. Hiszen emlékezetem szerint, egyszer sem járhatott nálunk, és tőlem sem tudhatta meg soha.

– Mi lenne az? – hümmögtem kíváncsian.

– Gyere el velem randizni.