Love me like you do

Cím: Love me like you do
Szereplők: Hongbin, OC karakter
Műfaj: romantikus

     Idegesen járkáltam fel-alá a szobámban, a tükör előtt. Vagy hatvanhatszor leellenőriztem kinézetemet, minden apró hibát kiküszöböltem magamon, újra és újra kétségbeestem, hogy esetleg nem jól áll rajtam valami. Nem tudom pontosan, hogy miért fújtam fel ezt az ügyet annyira, hiszen nem egy előkelő éttermi vacsorára voltam hivatalos, hanem csak egy koncertre. Csak egy koncertre…

     Egy frászt! – kiáltotta a bensőm méltatlankodva. Ez több volt annál, nem csupán egy fellépés, mondhatni az életem volt. Nem, nem az ilyen eseményekre járás, hanem az ember, az az egy személy a hat tagú bandából, aki a színpadon állt, mosolyával tömegszámra nedvesítette be a nők bugyiját, hangjával elvarázsolta a stadionban lévőket, társaival remek csapatmunkát kialakítva uralta a teret. Hiába vesztem el a tumultus személyei között, az esélye annak, hogy kiszúr a sötétségben egyenlő volt a nullával, ám mégis tudta, hogy ott vagyok valahol, és figyelem őt. S ez állítása szerint hatalmas lelkierőt adott neki ahhoz, hogy végig csinálja az estét, úgymond motiválja őt a szerelme ottléte. Motiválja… Ez az egész még mindig egy édes álomnak hat számomra, alig tudom felfogni, hogy ő az enyém, velem van, engem szeret.

     Nem értem rá ezeken gondolkodni, hiszen már jócskán besötétedett, és indulnom kellett. A koncert kezdete még messze volt, ám ha jó helyet akartam szerezni – már pedig nagyon ezt akartam –, akkor nem engedhettem meg magamnak a késői érkezést. Lehet, hogy önző voltam, hiszen nekem megvolt az, ami a többi rajongónak nem adathatott meg, legalábbis nem olyan szinten, mint ahogyan nekem. Nem tehettem erről, én is látni szerettem volna őt a színpadon, olyankor, mikor a szívét-lelkét beleadja egy-egy produkcióba, testével kommunikálva megnyílik az emberek felé.

     Fél óra múlva parkolt le a taxi a város egyik legnevesebb szórakozóhelye előtt, ahol a VIXX ma részvételét tette a fellépők között. Szerencsére a tömeg még nem volt olyan nagy, épphogy csak gyülekezni kezdtek a bemenni kívánó emberek. Ma este különösen hideg volt, így áldottam magam, amiért a vastagabb, és térdig leérő szövetkabátom mellett döntöttem. Ennek köszönhetően nem éreztem annyira a hűvös szelet, mely meglobogtatta sok női egyed hajzuhatagát az esti lámpafények csillogásának kereszttüzében.

     Az idő lassan telt, a percek kínzóan futottak el felettünk, mégis egy szempillantásnyi időbe sem telt bele, és elkezdték beengedni az ideváró embereket. Valahol a tömeg közepén foglalhattam helyet, nem túl messze, de nem is túl közel. Jó rálátásom volt a színpadra, az egész helyiségre. Panaszra nem volt okom, csak kicsit kényelmetlenül éreztem magam a hozzám simuló testektől a hatalmas tumultusban. Rengetegen vettek körbe minden oldalról, néhányan magukról megfeledkezve tolakodtak, sikítoztak a magnóból szóló kedvcsináló zenére, mely méltó beharangozása volt a bandának. Én visszafogottabban várakoztam, halkan dúdoltam a zene ütemére, kicsit dülöngéltem ide-oda, kezeimet végig kabátom zsebeiben rejtegetve.

     Az időérzékemet teljesen elvesztettem, fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el az érkezésem óta, csak azt vettem észre, hogy a fényviszonyok megváltoznak a színpadnál, ismerős dallamok máshogy csendülnek fel, s hat alak veszi be az egész porondot. Elmosolyodtam a látványra, és mint a körülöttem lévő női horda, én is kitártam számat, és sikítottam egy nagyot ösztönzésképpen, hangom elvegyült a többi között. Szemeim egy mámoros homályban úszó emberre tapadtak, kínzó hatással ötvözve vonzotta őket minden egyes tökéletes vonása. A hangokat tompán hallottam, nem is figyeltem oda igazán a zenére, csak Rá. Szívem vad dobogása minden zaj közül kimagasodott, átvette felettem az uralmat, pulzusom az egekig szökött, forróságot éreztem kívül-belül. Imádtam ezt az érzést, mely folyton folyvást hatalmába kerített, ahányszor csak ráemeltem tekintetemet az imádott férfire.

     A koncert sokáig tartott, mégis egy szempillantás alatt elrepült ez az időintervallum. Csak akkor eszméltem fel az engem ért kábulatból, mikor a friss levegő az arcomba csapódott, s körbenéztem a sötét utcán. A mosolyt az arcomról nem lehetett levakarni, lehunyt szemekkel időztem még kicsit szélfúvásban, majd úgy döntöttem, hogy ideje hazaindulni. Nem fáradtam azzal, hogy a telefonomat elővéve felhívjam a fiút, tudtam, hogy most még dolga van, minden bizonnyal nagyon fáradt, de annál boldogabb, és majd hív, amikor ideje akad rá. Éppen az épület melletti sikátor előtt sétáltam el, mely az utca végét jelentette, mikor hirtelen egy kéz fonódott a derekam köré, egy másik a számat tapasztotta be, és berántott magához. Hatalmas félelem lett úrrá rajtam, minden porcikám remegett, ám mihelyst megéreztem orromban egy ismerős illatot, ellazultam. Ajkaimat mosolyra húztam, miután az idegen elengedett. Maga felé fordított, nem várta meg, hogy feleszméljek, azonnal ajkaimra tapadt, és falni kezdte azokat. Érzékien, szenvedélyesen, mégis határtalan gyengédséggel. A lelkem is beleremegett a nyelvcsatába, gyomromban pillangóim minduntalan zaklatni kezdtek, édes táncot jártak ott.

– Láttalak ám a sorok között. – szólalt meg rekedtes hangon, mikor levegőhiányban muszáj voltunk elválni. Szemei még csukva voltak, csak egy kis idő elteltével nézett rám. Homlokát az enyémnek döntötte, tekintetével lelkemig hatolt.

– Nem szép dolog ártatlan nőket behúzni egy sikátorba. – kezemet arcára simítottam, és elmosolyodtam.

– Nem vagy már te olyan ártatlan. – kuncogott.

– Tettél róla, te majom. – ütöttem meg morcosan, mégsem tudtam haragudni rá.

– Akkor nem voltál ilyen morcos, és nem is ezt kiáltottad. – cukkolt vigyorogva.

– Ne húzd ki a gyufát, Lee Hongbin! – szűkítettem össze a szemeimet, csak hogy pirulásomat leplezhessem.

– Imádom, amikor így nézel, még szexibbé tesz téged.

– Aha. – köszörültem meg a torkomat. – Hogyhogy itt vagy? Nem mentetek még el?

– Mondtam a többieknek, hogy várjanak egy kicsit, amíg megkereslek. Már mérföldekről kiszúrtalak volna jellegzetes vonásaiddal. – kuncogta édes hangján. Arcán megjelenő gödröcskéitől újra és újra elolvadtam.

– Annyira imádlak. – suttogtam, ismét végig simítva arcélén.

– Szeretlek, Park Yumi. – lehelte ajkaimra, s ismét egy szenvedélyesen csókban forrtunk össze.