You light up my world (Double B) [Fordítás]

[Angol verzió]
- Én írtam - 

714 szó/Double B/romantikus

Hanbin szinte halott volt a fáradságtól, amikor felmászott a lépcsősoron a negyedik emeletig, ahol a lakásuk volt található. Szörnyű napja volt az irodában, az ügyfelek és a telefonhívások megállás nélkül jöttek, és egy zaladgálhatott egyik kollégától a másikig. Természetesen a liftnek is ma kellett úgy döntenie, hogy szabadnapot vesz ki a munkából. A gondolat, hogy visszasétál a földszintre és keres egy széket, amin könnyedén eltöltheti az éjszakát elég csábító volt, de aztán emlékeztette magát arra, hogy a hétvége már itt volt, és aludhatott a kényelmes ágyában a szerelme karjai között, amíg meg nem unta az egész napos pihenést; ez pedig elérte, hogy gyorsítson a tempóján.

Alig bírta kinyitni az ajtót anélkül, hogy elejtette volna a kulcsait, ennek ellenére sikerült neki és ezután a falon támaszkodott meg, hogy nehogy orra essen, amíg levette a cipőjét. Ahogy a nappaliba sétált, maga után hagyva a táskáját az ajtónál és a nyakkendőjét meglazítva, észrevette, hogy a hely szokatlanul csendes volt. Nem volt hangos zene, ami bömbölt volna a dolgozószobából, sem ugyanilyen hangos zaj nem hallatszott a konyha felől, még a lámpák legtöbbje is le volt kapcsolva, és nem várakozott senki, hogy üdvözölhesse őt. Nos, volt, habár egy kis késéssel a megérkezése után, de az ismételt túlórájának tudta ezt be, és valójában már energiája sem volt, hogy belejenthesse, hogy már itthon van.

Éppen lefeküdni készült a kanapéra, amikor két erős kéz gyengéden felhúzta a próbálkozás közepette. Hanbin durcásan nyöszörgött egyet, ennek ellenére a másik nyakába temette a fejét és mélyen belélegezte az illatát.

- Szia, szívem - Hanbin imádta hallgatni Bobby hangját, különösképpen amikor szívemnek szólította őt. Ettől otthon és biztonságban és valamelyest legyőzhetetlennek érezte magát, mert semmi más nem számított, ha Bobby ott volt mellette.

Bobby felkacagott Hanbin aranyos próbálkozásán, hogy ő is üdvözölje, de csak pár érthetetlen szót motyogott a nyakába.

- Milyen napod volt? - simogatta a hatát, és hagyta, hogy Hanbin addig ölelje, ameddig csak szerette volna. Bobby maga is szerette, amikor a fiatalabb ennyire ragaszkodó volt.

Hanbin felsóhajtott és elhúzódott, de csak annyira, hogy rendesen tudjon beszélni.

- Nem akarok emlékezni rá vagy hallani róla még egyszer, szóval te sem.

Az idősebb az arcára simította a kezeit és válaszolt:

- Oké, akkor öltözz át és rendeljük a kedvencedet vacsorára.

- Jól hangzik - Hanbin egy csókot nyomott Bobby ajkaira, majd hagyta, hogy a kezénél fogva a szobába húzzák.

Hanbin már éppen Bobby napjáról akart kérdezni, azonban a szája nyitva maradt anélkül, hogy egy árva szó is kijött volna rajta, amikor belépett a szobába. A fáradtság hirtelen eltűnt a testéből, a helyét izgatottság vette át, ahogy közelebb sétált és párszor boldogan nevetve (és hitetlenkedve) megfordult.

Mintha csak az akkumulátorja hirtelen fel lett volna töltve, a hangulata is úgy villanyozódott fel.

A sötét szobát a plafonról lógó, különböző színekben pompázó égősor ragyogta be, pont ahogyan elképzelte napokkal ezelőtt, amikor az édesanya elmesélte neki, hogy a kishúgát is hasonló dekorációval lepte meg az édesapjuk. Önző módon magának is akart hangulatvilágítást, de nem vett egyet sem, ugyanis úgy gondolta, hogy ő már túl öreg ehhez, és természetesen egy férfinak nem szabadna ilyen dolgokon gondolkodnia; pusztán egy szép álommá vált az elméje legmélyére temetve, amiről egyedül Bobby tudott. Mostanáig.

Hanbint túlságosan is megbabonázta a látvány, így elfeledkezett Bobby jelenlétéről, és még néhány percig képtelen volt megszólalni.

- Ez valóságos? - Miért volt minden olyan gyönyörű és varázslatos, mintha egy másik világban lettek volna?

- Igen, az. Tetszik? - Bobby arcán magabiztos mosoly pihent, de azért egy kicsit ideges volt, mivel egyedül választotta ki a színeket a Hanbinról szerzett tudására hagyatkozva, és csak remélni tudta, hogy igaza volt.

- Megőrültél?! Imádom! - Hanbin Bobby karjaiba vette magát, folyamatosan “köszönöm”-öt ismételgetve.

Minden túlságosan tökéletes volt. Hanbin még csak álmában sem gondolta volna, hogy Bobby majd komolyan veszi a gyerekes nyavalygásait és megteszi ezt a csodálatos dolgot érte, amikor ő maga is nagyon elfoglalt volt a saját munkájával, őszintén nem tudta, hogy mivel érdemelt ki valaki olyat, mint Bobby, egy igazi angyalt a Földön.

Legszívesebben sírva fakadt volna örömében, de megtartotta a könnyeit magának és helyette egy újabb csókot nyomott Bobby ajkaira, az összes szeretetét beletöltve a mély csókba.

A pocsék napja a munkában máris el lett felejtve, amikor csak jó emlékekkel tért nyugovóra éjszaka, nézve a szerelme alvó alakját maga mellett, még egy utolsó pillantást vetve a fejük fölött villogó fényekre, mielőtt ő is elszenderedett volna.

A Karácsony most már jöhetett.