Könyvekben a szerelem - 2

Cím: Könyvekben a szerelem

Páros: Baekyeol - Baekhyun szemszög

Műfaj: romantikus, iskolai

2.    rész

     Nem volt ideje válaszolni, ugyanis nyílt az ebédlő kétszárnyas ajtaja, s beléptek rajta az iskola nagymenő srácai, a focicsapat agyonsztárolt tagjai; a tökéletes négyes. A mindig megfontolt és vezérükké avanzsált Kim Junmyeon. A minduntalan középpontban lévő, lányok kegyeit élvező Kim Jongin. A hamar férfivé érett Oh Sehun, talán nagyobb kedvenc a női egyedek körében, mint Jongin haverja. És az abszolút favorit, a puszta pillantásával gyilkoló Park Chanyeol. Istenekként haladtak végig a menzán az asztalukig, őket követték a sikítozó lányok, akik tipikusan csak a hírnevükre hajtottak. Már csak a testüket épphogy fedő lepel hiányzott volna plátói tökéletességük beteljesedéséhez, mégis kaotikus érzések fűtötték fel bensőmet azokban a percekben. Chanyeol tekintete hirtelen az enyémekbe fúródott, kíméletlenül törve magának utat keservesen lassan dobbanó szívemhez. Mintha valaki csak egy jól felvett filmet fagyasztott volna be egy gombnyomással, a külvilág megszűnt létezni körülöttem, az idő megállt, testem dermedten reagált a félisten pillantására, megszűntem egzisztálni és gondolkodni. Chanyeol behálózta egész lényemet, mint valami ármányos pók szőtte körém a hálóját, hogy aztán kedvére eljátszadozhasson áldozatával, mígnem megunva azt sújtson le kegyelemdöfésként az elernyedt kis prédára.

     Szívem érthetetlen heves dobogását és a kínzóan édes szemkontaktust Jongdae zavarta meg, az arcomtól pár milliméternyire csettintett egyet, ezzel szétzúzva a körénk emelt mágikus burkot, ahol csak én és ő léteztünk. Frusztráltan pislogtam a barátomra, akinek vonásaiban olyan színes érzések keveredtek, mint egy festőpaletta.

     Megráztam a fejemet, hogy eltereljem gondolataimat másfelé, és még csak nem is mertem a menők asztala felé nézni, nehogy megint beleessek abba a hibába, amibe az imént.

– Öhm, szóval kit kellene követnem? – köszörültem meg a torkomat, ujjaimat zavartan összefűzve az asztalon.

– A nagymenőt, akivel szemcsatát vívtál – bökött a háta mögé, ám nem várta, hogy odapillantsak.

– Miért kellene követnem? – tártam szét a kezeimet. – Így is elég sokan sztárolják, én pedig az istenért sem tartoznék közéjük – morogtam halkan. Azonban le sem tagadhattam volna, hogy mennyire feldúlt a tény, hogy rám nézett. Nem másra, nem az egyik csinos, nagymellű kis cafkára a sok közül, hanem RÁM. És úgy, hogy legszívesebben elfolytam volna a padlón szégyenemben, a lelkemben támadt kétes érzések miatt. Mert ezt csinálta őt, a puszta tekintetével gyilkolt. Szó szerint. Fránya meleg hajlamaim!

– Mert az ő neve pontosan megegyezik azzal, akivel beszélgetsz – tette elém a telefonját, aminek a képernyőjén ott virított Chanyeol instagram profilja. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam az információk hallatán. Ez… biztos csak valami tréfa! Nem lehet ő! Teljességgel kizárt.

– Ez csak egy furcsa véletlen, semmi baj, véletlenek igenis léteznek – bólintottam nyugtatásképp, azonban csak egy baj volt: a két barátom maximális higgadtságot sugárzott felém, a nyugtalan én voltam, és ezt még magamnak is féltem beismerni. Mert ilyen szembetűnő és különös véletlenek márpedig nem léteznek.

– Most magadat vagy minket akarsz nyugtatni? – húzta fel egyik szemöldökét Jongdae. – Csak mert elég szarul csinálod.

– Igaza van, Baekhyun! Ennyire összefüggő véletlenek aligha történnek, esetleg nagy ritkán, de talán még akkor sem – rázta a fejét Kyungsoo. – A név megegyezik, és te a rendes nevedet használod, nem? – bólintottam neki megerősítésképpen. – Akkor pedig minden stimmel. Ezért nem akarja elárulni, hogy kicsoda, mert fél, hogy esetleg lelepleznéd a többiek előtt, hogy kilóg a sorból – sorolta az indokokat, amik meglehetősen helytálltak az ügyben. Ha jobban belegondoltam, cáfolni se cáfolhattam volna meg ezeket, hiszen mindnek volt valóságalapja.

– De… aish! – túrtam a hajamba idegesen, majd fejem nagyot koppant a fémlapon, amint reményvesztetten az asztalra hajoltam.

– Ez még nem a világvége, Baekhyun – nevetett fel harsányan Kyungsoo.

– Dehogynem az – dünnyögtem keservesen, szürreálisabbnál szürreálisabb öngyilkossági kísérleteket gyártva magamban.

– Tudod, nem olyan rosszak ők, attól mert mindenki ismeri és szereti őket az iskolában.

– Honnan veszed? Mind seggfej – emeltem fel fejemet, hogy rápillanthassak okoskodó barátomra. Kyungsoo arcán mintha kis pír jelent volna meg, félrenézett rólam, nem állta tekintetemet, mint általában, és ez már elég okot adott a gyanakvásra. Erre azonban Jongdae is felfigyelt.

– Ya, mit nem mondasz el nekünk? – szűkítette össze szemeit, úgy vizslatta szegény társunkat, aki már nem mert semerre sem nézni.

– Hát… én… lehet, hogy közelebbről megismertem Jongin-t – suttogta szemlesütve, pólója alját birizgálva idegesen.

– Mennyire közelről? – Jongdae átcsapott nyomozónak, monoton hangon vallatta a gyanúsítottját, akit centik választottak el a megtöréstől.

– Hát – harapta be ajkait Kyungsoo, miközben fülig pirult a dologtól. Kidülledt szemekkel bámultam rá, csak pislogásra futotta, egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy igaz, amit hallok. Kyungsoo és Jongin…? Lehetséges ez egyáltalán?

– És mi erről miért nem tudunk, hah?! – barátom erélyesebben reagált a dolgokra, tudtam, hogy csak sértett, amiért ezt Kyungsoo eltitkolta előlünk. Ki tudja, hogy már mióta.

– Féltem, mit szólnátok, ha tudomást szereznétek róla – sóhajtotta.

– Akkor ti most… együtt vagytok? – találtam meg én is a hangomat.

– Csak egy éjszaka volt – fájdalmas arckifejezéssel ejtette ki a csúnya szavakat, melyek minden bizonyára a lelkébe marhattak ezekben a percekben. Ismertem őt, tudtam, hogy az ilyen kalandok nem az ő asztalához tartoztak, mégis képtelen volt ez ellen bármit is tenni. Ismerve Jongin hírnevét a lányok körében, ő nem igen hitt a tartós kapcsolatokban, s kihasználta szegény Kyungsoo-t.

– Nem is tudtam, hogy meleg – húzta a száját Jongdae.

– Elvileg biszex – vont vállat a barátunk, tettetve, hogy őt egyáltalán nem érdekli a dolog. A bökkenő ott kezdődött, hogy túl jól ismertük már.

– Szétverjem a fejét? – egyenesedtem ki a kushadó üzemmódomból, és elszántan néztem Kyungsoo hatalmas barna szempárosába.

– Baekhyun – rökönyödött meg.

– Egy karlegyintéssel elintézne téged – mondta ki végül a keserű igazságot Jongdae.

– Kösz, a hitetek bennem igazán meghat – morogtam.

– Ez nem hit kérdése, haver – csóválta a fejét. – Hanem a csúf igazság.

– Szereted? – fordultam hirtelen Kyungsoo felé.

– T-tessék? – fülig vörösödött, ismét. – Hát… én… kedvelem – mondta bizonytalanul. – De ez most nem számít, most te vagy a téma, ne tereljünk!

– Srácok…

– Mi az? – fordultunk egy emberként Jongdae felé.

– Miért néznek így minket? – mutatott az ebédlő másik felében található menőrészleg irányába. Azonnal odakaptam a fejemet, és meglepetten konstatáltam a tényt, miszerint mind a négy fiú minket nézett, kifürkészhetetlen tekintettel. Gyorsan végig futtattam rajtuk tekintetemet, erősen koncentrálva arra, hogy még véletlenül se akadjak rá Chanyeol lehetetlenül sötét – és gyönyörű – szemeire.

     Vajon miért tüntettek ki minket a figyelmükkel? Szabadulnom kell innen, különben megfulladok.

*

     A nap hátralévő része viszonylag gyorsan eltelt, hiszen már csak két órám volt vissza, azonban képtelen voltam a tanóráim bármelyikére is maximális figyelemmel összpontosítani. Minduntalan az a tény járt a fejemben, hogy Chanyeol a titokzatos kommentelő, akivel átbeszélgettem a fél hétvégét. Ez sokkolt. Olyan ismeretlen érzéseket keltett bennem, amelyektől még magam is kislányokat megszégyenítő módon rémültem meg.

     Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a torkom mélyéről, mikor az utolsó órámról is kicsengettek, ma valamiért megnyugvást adott, hogy nincsen délutáni angolom, és nem kell tovább ebben az épületben tartózkodnom. A szekrényem előtt igyekeztem nem sok időt eltölteni, hogy még véletlenül se botoljak bele olyasvalakibe, akit most semmiképpen sem szerettem volna látni.

     Ám, amikor kinyitottam a szekrényajtót, egy aprócska cetli hullott le lábaim elé. Értetlenül hajoltam le érte, fogalmam sem volt hogyan kerülhetett oda, ki dobhatta be. Remegő kezekkel hajtottam szét a fecnit, a rajta lévő üzenet pedig egyenesen arcon csapott.

Ma este 6-kor a házatok mögötti parkban.

Pcy

     Sűrű pislogások közepette próbáltam felfogni a leírtakat, s habár minden egyértelmű volt, mégsem akartam ezt elfogadni. Találkozni akar velem… Nem! Ez megőrült? Mégis miért mennék bele? Nyilván rá kellett jönnie, hogy tudom az igazat róla, akkor miért szeretne találkozni?

     Fújtatva vágtam be a szekrényajtót, a lapocskát pedig összegyűrve gyömöszöltem a zsebembe, miközben megpróbáltam kizárni a fejemből a piszkosabbnál piszkosabb gondolatokat. Meg kellett hagyni, Chanyeol vonzó embernek számított, minden értelemben. Tipikus lányok kedvence. Talán még a férfiaké is. A hátam közepére sem kívántam ezt a találkozót vele, de nem ám! Engem nem olyan fából faragtak, aki ellágyult egy pillantásától.

     Soha.

     Ennek ellenére azon kaptam magam fél hat előtt, hogy a fürdőszobai tükröm előtt állva nézegetem az arcomat, a ruhámat és minden egyéb kiegészítőt rajtam, amik sehogy sem akartak most passzolni. Kritikusabb szemmel láttam a világot, és ez megrémisztett. Elvégre csak egy értelmetlen okokból kifolyólag leszervezett találkáról volt szó. Leszervezett, abszurdum – horkantottam magamban. Egyáltalán miért is megyek el? Mert teljesen hülye és kíváncsiságra hajlamos alkat vagyok.

     Annak viszont örültem, hogy egyedül tartózkodtam a házban, ugyanis anyu dolgozott, a bátyám pedig korán reggel visszautazott a kollégiumba az egyetem miatt. Megkíméltek engem a felesleges magyarázkodástól, akármennyire is szerettem őket, nem szívesen osztottam volna meg velük, hogy hova, kihez és miért megyek. Még én sem voltam magamban biztos, nem hogy még nekik is eláruljak ilyesmiket.

     Hat előtt tíz perccel döntöttem úgy, hogy szépen lassan, de ideje lesz elindulni itthonról. Igaz, közel volt a park, a házunk mögött, de késni semmiképpen sem szerettem volna, ahogy nagyon előbb érkezni sem. Elvégre, ő várjon rám, ha már ő találta ki ezt az egész sületlenséget. Mégis izgatott vagyok, és titkon reménykedem is abban, hogy nem Chanyeol fog megjelenni ott, hanem egy teljesen másik, ismeretlen fiú, akinek csak véletlenül lett ez a neve.

     Ám imáim nem találtak meghallgatásra.

     A nagy fűzfa árnyékában pihenő padon ott volt ő, összetéveszthetetlen fejformával, jellegzetes testtartással. Nyeltem egyet, ahogy megláttam, a szívem valamiért önálló életre kelve átvette felettem az irányítást, nagyot dobbant és fájdalmasan szorult össze. Tenyereim izzadni kezdtek, lábaim mintha a földbe gyökereztek volna, képtelen voltam mozdulni, vagy kinyögni bármit is, hogy azt a fiú meghallja, ahhoz még kellőképpen távol álltam tőle. Szedd össze magad, Baekhyun!

     Végül megemberelve magam indultam el lépésről lépésre haladva, erősen koncentrálva, hogy ne fussak el, gyáva nyúlként viselkedve. Nem értettem, miért volt rám ekkora hatással a dolog, hiszen életemben nem váltottam még egy szót sem Chanyeollal, azonban jól ismertem őt… Legalábbis, ezt hittem.

     Az avar recsegett a talpaim alatt, ahogy közeledtem a pad felé, mégsem fordult hátra. Nyugodtan ült ugyanabban a pózban, akár csak egy élettelen múmia. Megfordult a fejemben, hogy vissza se nézve hazáig futok, azonban a testem önkényesen cselekedett helyettem, kiléptem a fa takarásából és az alak elé álltam. Ahhoz már nem volt elég merszem, hogy rögtön helyet foglaljak mellette, előbb meg kellett pár dologról bizonyosodnom.

     Chanyeol komótosan emelte fel a fejét, és nézett rám. Tekintetéből képtelenség lett volna bármit is kiolvasni, azonban ajkait egy halvány, de annál látványosabb fél oldalas mosolyra húzta. Nem mondott egy árva szót sem, kezeit elvette a pad támlájáról, majd arrébb kihúzódott a pad közepéről, ezzel nekem is helyet adva. Leültem mellé, persze tartva a tisztes távolságot. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, amivel nem járatom le magam előtte, hiszen még a saját érzéseimmel sem voltam tisztában.

– Örülök, hogy eljöttél – szólalt meg hirtelen. Kissé félve néztem fel rá, ám arca barátságos volt, így rájöttem, hogy nincs mitől félnem igazából. Csak maga a helyzet volt abszurd. – Nem gondoltam volna, hogy el fogsz.

– M-miért nem? – hangom cseppnyit remegett, ez ellen pedig nem tudtam semmit tenni. Chanyeol elmosolyodott.

– Ideges vagy? – a válasz helyett egy szimpla kérdést tett fel. Nem segített vele. Nagyon nem.

– Hangyabokányit – bólintottam. – De nem feleltél a kérdésre.

– Úgy hiszem, a válasz magától értetődő – fordult előre, miközben kényelmesen hátradőlt, egyik kezét pedig ismét felcsapta a pad támlájára. – Egyébként is, biztos még bőven van fontosabb kérdésed is ennél.

– Persze, hogy van, rengeteg – én továbbra is arcát vizslattam kitartóan, hogy ne szalasszak el semmilyen rajta megjelenő érzelemfoszlányt.

– Akkor hajrá, kérdezz csak.

– Mi lenne, ha inkább magadtól mondanád el? Gondolom, tudod, mire vagyok kíváncsi…

– Hogyne, de azért hívtalak ide, hogy beszélgessünk, kérdezz csak.

– A kérdezz-felelek nem beszélgetés! – sóhajtottam talán túl indulatosan is. – Ha elmondod, én pedig reagálok rá, na az már közelít hozzá.

– Jogos – szája szegletében mosoly bujkált. – Lehet, csak a hangodat akartam hallani.

– Miért? – meglepődve pislogtam párat. Ez az ember még nagyobb rejtély számomra, mint volt. Viszont a hangja… lehetetlenül és ellenállhatatlanul mély!

– Mert varázslatos – végre felém nézett, én pedig elvesztem barna szemeiben. Tenyereim izzadni kezdtek, szívem hevesen dobogott, félő volt, hogy még ő is meghallja, és egész testemen egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá. Utáltam, hogy ilyen hatással bírt rám, pedig még csak ma kezdtem el vele jobban foglalkozni.

– Ne mondj ilyeneket… – suttogtam zavartan.

– Milyeneket? Ez az igazság, Baekhyun! – nevetett fel halkan. És ez számomra a világ összes madárcsicsergésével sem vehette fel a versenyt. – Régóta figyellek már, a blogodat is szinte az elejétől fogva követem, de csak most szántam rá magam, hogy ennek hangot is adjak.

– Egyáltalán… hogy akadtál rá a blogomra? – tettem fel az engem legjobban foglalkoztató kérdést. Még ötletem sem volt erre, és minél előbb szerettem volna választ kapni rá.

– Véletlenszerűen, a neten keresgéltem és kiadta – vont vállat. – Tavaly év végén történt ez, azóta figyellek téged.

– Hű – csak ennyi reakcióra tellett a sok megdöbbentő információtól, amelyek színes kavalkádot okoztak elmémben, ahol megannyi gondolatfoszlány tévedt el a helyes útra várva.

– Ennyire meglepő? – húzta fel az egyik szemöldökét.

– Tekintve, hogy a focicsapat sztárja vagy, aki után az iskola fél női állománya fut… Nos, igen, meglepő – bólintottam kissé szarkasztikusan. Felnevetett.

– Ez csak a külcsín, néha a saját szemeink csapnak be minket, Baekhyun – ujjaival dobolni kezdett a pad támláján.

– Oh, szóval nem élvezed ezt az életet?

– Azt nem mondtam.

– Hát persze, hiszen mindened megvan… – motyogtam, nem úgy terveztem, hogy meghallja, ám a jelek szerint nem voltam elég halk.

– Az iskolában lehet, de meséltem neked a családomról, nem? Korántsem minden olyan felhőtlen a mi életünkben sem, mint ahogy azt ti hiszitek – mutatott rá a dolgokra.

– „Mi” hisszük?

– Ti, akik megvettek minket. Leginkább a lányok rajonganak értünk, és csak alsóbb éves fiúk loholnak utánunk, akik ott szeretnének lenni a nagyok között – elég nyilvánvaló tényeket közölt, amiket noha magamtól is tudtam, tőle hallani mégis csak más volt… Valóságosabb.

– Ha jól értem, akkor az iskola menedék számodra a problémák elől? Itt éled ki az otthoni sérelmeidet, ezért vagy mindig olyan… komor – alig észrevehetően nyeltem egyet, a legkevésbé sem szerettem volna a szavaimmal megbántani, puhatolózva mondtam a dolgokat, figyelve, hogy mire hogyan reagál. Még nem ismertem, ennek ellenére nagyon kellemes társaságnak találtam, és nem akartam elcseszni az esélyeimet nála. Már ha egyáltalán voltak.

– Igen, ahogy a barátaim számára is.

– Mármint Jongin, Sehun és Junmyeon számára? – lepődtem meg.

– Mi négyen együtt nőttünk fel, a szüleink egytől-egyig gazdagabb családba tartoznak, ahol nem mindig fenékig tejfel az élet, lásd az én példámat – mutatott végig magán.

– Attól, hogy nincs feltűnési viszketegségem, mint egyeseknek, én sem szegény családba tar–

– Tudom, nagyapád birtokában van a koreai üzletláncok fele – vigyorgott a szavamba vágva. – Attól, hogy nem vagy a középpontban, még ismerhetnek téged az emberek.

– Nagyapa hátat fordított anyának, mikor szüksége lett volna rá, szóval nem tekintem családtagnak, csak gondoltam elmondom – rántottam meg a vállaimat hanyagul, azonban nem érintett ennyire könnyedén a dolog.

– Beszéljünk valami vidámabb témáról, mert ez kezd engem lelombozni – fintorgott.

– Hiába nincsenek velünk az apáink, már rombolják a hangulatot, ha szóba jönnek – csóváltam a fejemet rosszallóan.

– A rohadékok – helyeselt Chanyeol. Hirtelen egymásra néztünk, és percre pontosan egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. 

– Tudod, először féltem tőled – törtem meg a csendet én.

– Hát, néha ijesztően tudok nézni – vigyorogva helyeselt,

– Nem azért – legyintettem. – Hanem, mert nem tudtam feldolgozni, hogy te vagy az, aki írt nekem. Olyan hihetetlennek tűnt, teljesen csak akkor hittem el, mikor megláttalak itt.

– Kicsinyes lépés volt ez tőlem, személyesen kellett volna eléd állnom az iskolában és megkérni, hogy találkozzunk, de őszintén szólva, nem nagyon mertem. Féltem, elítélsz majd azért, aki vagyok.

– Sosem vetettelek meg, ilyen formában nem. Nem ismertelek, és nem is akartalak megismerni, nekem a ti életmódotok túl hivalkodó volt. Utálok a középpontban lenni, ti pedig tagadhatatlanul ott vagytok – tártam szét a kezeimet. Nem akartam, hogy olyasmit gondoljon, ami nem igaz.

– Titkon mindig is reméltem, hogy Jongin lesz annyira rendes fasz, hogy ezúttal nem cseszi el a dolgokat egy olyan fiúval, mint Kyungsoo. De hát magyarázhatok én annak az idiótának…

– Várj! Ti tudtok Kyungsooról? – pislogtam meglepetten. Bár nyilván ők is megosztanak egymással sok mindent, ezt azért nem gondoltam volna, hiszen egyértelműen Jongin számára ez csak egy kis kaland volt. Akkor miért mondta el nekik?

– Persze – úgy nézett rám, mintha ez annyira egyértelmű lenne, mint az egyszer egy. Hát baromira nem volt az! Az ő világukban biztosan nem.

– Mi csak ma tudtuk meg… Ebédnél… Apropó, miért néztetek minket annyira? – jutott eszembe hirtelen a mai ebédünk.

– Te engem, Jongin pedig Kyungsoo barátodat stírölte...

– Ó, szóval mégis jelentett számára valamit? És hé, én nem is stíröltelek! – morcosan, karba font kezekkel néztem rá.

– Dehogynem, majd’ levetkőztettél a tekinteteddel! – nevetett ki, ám hangjában semmi lenézés vagy gúnyosság nem volt.

– Nem igaz! – vetettem ellent hevesen.

– Ne veszekedj, mert hihetetlenül édes arcot vágsz ilyenkor – koppintott az orromra jókedvűen. Enyhe pír jelent meg az arcomon, teljesen zavarba hozott szavaival és tettével. A legnagyobb problémám még mindig az volt, hogy nem tudtam, ő melyik csapatban játszik.

– Ya! – toltam el Chanyeol kezét, remélve, hogy nem látta meg zavaromat. Nevetve dőlt hátra, jót mulatva rajtam. – Neeem vicces!

– Dehogyisnem!

     Mielőtt még reagálhattam volna, megszólalt a telefonja. Sóhajtva nyúlt zsebébe, hogy előhalászhassa a készüléket, majd egy kicsit távolabb húzódott tőlem, a nyugodt társalgás érdekében. Nem akartam túl faragatlannak tűnni, azonban szemeimet képtelen voltam levenni arcáról. Tekintetemmel bejártam minden egyes kis tökéletes vonását, leginkább kiszáradtnak látszó ajkait, ahogy éppen feszülten formálták a szavakat a vonal másik végén lévő személyhez. Mint egy elbűvölt festő figyeltem a tökéletesnek ható műalkotást, amelyet az égen ragyogó hold fénye még szebb megvilágításban kínált át nekem. Arra eszméltem fel a kábulatból, hogy Chanyeol elköszönt a beszélgető partnerétől, majd ismét felém fordult. Próbáltam úgy tenni, mintha nem őt vizslattam volna egész idáig, ám ajkain megbúvó halovány, mégis csábos mosoly azt súgta nekem, hogy mondhatok vagy tehetek én bármit is, észlelte már, mit csináltam.

– Mennem kell – közölte kereken, szemeiben mégis egy kis bánatosság lapult.

– Lassan nekem is – bólintottam. Anya hamarosan hazaér a munkából, és most nincs kedvem magyarázkodni neki, ha nem találna otthon.

– Hát akkor… Viszlát a suliban, Baek! – állt fel a padról és galád módon készült engem itt hagyni, ám nem engedhettem neki. Egy válasz nélkül nem.

– Még egy dolog… – pattantam fel én is gyorsan. – Honnan tudtad, hogy ez a park közvetlenül a házunk mögött van? – ez a kérdés már az eleje óta foglalkoztatott, azonban időközben teljesen kiment a fejemből, ahogy eltereltük a témát másfelé. Chanyeol mosolya kiszélesedett.

– Megmondom, egy feltétellel – pajkos tekintete már önmagában nem sejtetett sok jót, de szükségem volt az igazságra, mert azért ez nem olyan dolog volt, ami tök természetesnek hatott ismeretlenek körében. Hiszen emlékezetem szerint, egyszer sem járhatott nálunk, és tőlem sem tudhatta meg soha.

– Mi lenne az? – hümmögtem kíváncsian.

– Gyere el velem randizni.