Könyvekben a szerelem - 1

Cím: Könyvekben a szerelem
Páros: Baekyeol - Baekhyun szemszög
Műfaj: romantikus, iskolai

1.    rész 

     A szombat reggel madárcsicsergéses dallammal talált rám meglehetősen nyúzott állapotomban, kellett pár perc, hogy felfoghassam mikor és hol is vagyok éppen, miért nem hallom az ébresztőm fülsüketítően kellemes akkordjait. Néhány pislogás és értelmetlen hunyorítás után sikerült rájönnöm, hogy hétvége van, ezért nem kell iskolába mennem. A megnyugvás rohamosan tört rám, kúszott be pórusaim alá elárasztva ezzel engem a megkönnyebbülés mámoros érzetével. Halk sóhaj szökött ki ajkaim közül, amint visszadőltem a pihe-puha párnáim közé, majd kinyújtóztattam végtagjaimat, még jobban összegyűrve az amúgy is megviselt állapotban lévő ágyneműimet. Lehunyt szemekkel szuszogtam párat, takarómat lábaim közé vettem, egyszerűen nem bírtam létezni nélküle, azonban ha teljesen rajtam volt, ilyenkor már zavart. Tudtam, fel kellene kelnem, hiszen egyébként sem szerettem sokáig lustálkodni hétvégenként, minden perc aranyat ért számomra, melyet hasznosan kihasználhattam, a tanulást kissé félretolva. Visszaaludni már képtelen lettem volna, így másik oldalamra fordulva, megtartva rugalmas lendületemet nyúltam ki az éjjeliszekrényemen heverő telefonomért, hogy ránézhessek az időre. 7:38. Remek, még nem vesztegettem el olyan sok időt.

     Miután kellőképpen kilustálkodtam magam még vagy tíz percig, úgy döntöttem, ideje lenne valami ételt keríteni a táplálék után sóvárgó gyomromnak. Zombikat megszégyenítő módon csoszogtam le az emeletről a földszinti konyhába, út közben párszor beletúrva kócos hajzuhatagomba, jobban összekócolva azt. Ilyenkor – meg úgy általában sem – nem érdekelt ki mit gondolt rólam, ki hogyan látott engem, itthon voltam, az egyetlen helyen, ahol önmagamat adhattam, ahol semmi baj nem érhetett, ahol képes voltam a saját kis világomra összpontosítani.

     A helyiségben édesanyám már éppen az aznapi ebéd hozzávalóit készítette elő, lágy dallamot dúdolva magának, amivel feldobhatja a főzni nem vágyó kedvét. Ajkaim átvéve felettem az irányítást önkéntelenül húzódtak hatalmas mosolyra, pár lépéssel átszeltem a távolságot magunk között és átöleltem hátulról életem nőjét, akinek mindent köszönhettem. Testtartása egy pillanatra megmerevedett, majd hirtelen ellazult, mikor rájött, hogy ki is lehet az galád, aki minden előrejelzés nélkül így rárontott, feltehetőleg ezzel a szívbajt hozva szegényre. Halkan elkuncogva magam adtam arcára egy röpke puszit, ezt követően ellépve a hűtő elé, hogy szerezhessek magamnak valami élelmet reggeli gyanánt. Anyukám a fejét csóválva vetett utánam félig rosszalló, félig vidám pillantásokat, azonban nem követte sokáig figyelemmel tevékenységeimet, ugyanis nem akarta a zöldségek helyett a saját ujjait darabokra aprítani. Ami valljuk be, igencsak bölcs döntés volt részéről, hiszen nem akartam ujjatlan édesanyával együtt élni, bár kétségkívül akkor csak még jobban szerettem volna ezt a néha hihetetlenül bosszantó nőszemélyt, aki arra tette fel az egész életét, hogy a fiaiért létezzen. Imádtam őt ezért, minden hibája ellenére.

– Neked is jó reggelt, fiam. Örülnék, ha legközelebb nem hoznád rám a frászt – intézett felém pár lesújtó-morcos pillantást, ám ezen tettével csak azt érte el, hogy mosolyom pajkos vigyorrá nője ki magát. Teletöltöttem a kedvenc bögrémet az anyu által nemrég lefőzött kávéval, majd leültem az asztalhoz, magam elé téve a kekszes tányért. Most nem igen kívántam mást.

– Minden szabad reggeleden eljátszom ezt veled, nem jöttél még rá? – vidám hangon kérdeztem, és miután belekortyoltam az italomba, egy elégedett sóhajtással díjaztam annak utóhatásait.

– Az anyád vagyok, nekem lehet ilyet – felelt nemes egyszerűséggel, felnevettem rajta.

– Nem tudok vitatkozni az „én vagyok az anyád” kártyáddal – gyakran játszotta ki ezt az aduászát a sok közül, amelyekkel általában elérte, hogy én és a bátyám ne álljunk le vele vitatkozni, hagyjuk rá a dolgokat, még ha esetlegesen nem is értünk vele egyet.

– Ne is, mert igazam van.

– Hyung? – kérdeztem rá inkább a bátyám tartózkodási helyére, mint azt általában mindig is tettem, ha nem találtam őt az asztalnál, anyánk főztje után áhítozva.

– Kora reggel elment futni, valami lányka megtetszett neki az egyetemen, ezért kemény edzésbe kezdett – rosszallóan csóválta a fejét, én pedig majdnem kiköptem a kávét abban a percekben.

– Futni? Ez most komoly? De hát tönkreteszi vele a saját egészségét! – morogtam. – A térdízületei roncsolódni fognak egy idő után…

– Te mégis mikor lettél profi ebben a témában? – egyik kezét csípőre vágta, másikkal a kést tartva fordult féloldalasan felém, szemöldökét kérdően a magasba emelve.

– Az angol különóráimon egészség-betegség témánál tartunk… és hát esküszöm, ha így folytatjuk, a hónap végére ledoktorálhatok belőle! – fintorogtam az eszement gondolatomra. – Némelyik szervnek és a francos betegségeinek még a létezéséről sem tudtam, nem hogy angolul regéljem el őket…

– Fiam, én értékelem a szorgalmadat, és hihetetlenül büszke vagyok rád, boldogabb anyukává már nem is tehetnél, ahogy a bátyád sem! De igazán aggódom érted, az angol különóráid teszik ki a délutánjaid nagy részét, hazajössz, és pihenés nélkül tanulsz tovább másnapra, aztán alszol. Élj egy kicsit, legyél többet a barátaiddal, Baekhyun! – aggódó tekintetével lelkemig hatolt, akkor, ott, abban a pillanatban úgy éreztem magam, mintha a legapróbb, legjelentéktelenebb titkaimat is képes lenne napvilágra hozni, átható pillantásával. És ez nem tetszett. Kicseszettül nem tetszett.

– Anya – sóhajtottam. – A nyelv igenis fontos dolog, én a magam részéről nagyon is örülök neki, hogy adódott ilyen lehetőségünk még anno, hiszen az angolt sok mindenki tanulja és beszéli. Az már mellékes plusz, hogy csak tanítás utáni óraszámban tanulhatjuk, mivel az egyik egyetemi professzor jár át hozzánk tanítani, és nem kötelező részt venni az óráin – vontam vállat. – De én akarok. Egyébként meg szoktam a barátaimmal foglalkozni és élni, ilyenkor hétvégén.

– Egy nap nem elég az ilyesmikre, Baekhyun – csóválta a fejét. – Szombatonként általában itthon punnyadsz, vasárnap pedig minden vissza, indul elölről a heti mókuskereked.

– Ne aggódj értem, jól vagyok, én így érzem magam boldognak – feleltem kurtán, amint a mosogatóba helyeztem a kiürült bögrémet, a kekszes tálat pedig visszahelyeztem a pultra, a kijelölt helyére. Nem szerettem anyával erről beszélgetni, kényesen érintett a téma, hogy például miért nem járok el szórakozni, mint a barátaim. 

     Azonban mielőtt még egy újabb aggodalomsorozatot zúdított volna rám, gyors puszit hintettem a fejére elköszönésem jeleként, eztán a szobámba sprinteltem, hogy ott tölthessem a napom további részét, biztonságban, elzárkózva a külvilágtól. Ám még mielőtt ezt megtettem volna, a fürdőszobámat is útba ejtettem, elvégeztem a szokásos reggeli teendőimet, majd kényelmesebb ruhában és emberibb külsőben ültem le az íróasztalomhoz, hogy beüzemelhessem a laptopomat.

     A szokásos pár másodperces kis zenélés után megjelent előttem a háttérképem, ami most éppen egy árnyékba bújtatott farkas fejet ábrázolt, körülötte néhány feketébe burkolt fa kapott helyet a homályos, teliholdas éjszakán. Mások cseppet morbidnak tartották, de engem egyszerűen vonzott, már az első pillanattól kezdve megnyert magának felszínes elvontsága miatt.

    Rutinszerűen kattintottam rá elsőként az internetre, ahogy minden alkalommal tettem, akárhányszor alkalmam volt némi nyugodt percet eltölteni a laptopom előtt. Elsődleges dolgom volt a könyvjelzőim közé elmentett a „Könyvekben a szerelem” című blogra rákattintani, ami az én tulajdonomat képezte. Kevesen voltak, akik tudtak erről a szenvedélyemről, szám szerint csak a két barátom, Jongdae és Kyungsoo. Bár előttük sem szerettem ezekről a dolgaim mesélni – ők pedig nem is firtatták –, de akadtak pillanatok, amikor jólesett egy kicsit megosztani másokkal is a számomra kedves foglalatosságokat. Ilyen volt például a blogolás is. Szerettem az olvasóközönségemet, ugyan nem voltak sokan, rendszeres hozzászólók alig négyen-öten és pár hébe-hóba betévedt idegen, ennek ellenére én teljesen elégedett voltam magammal, mindazokkal, amiket eddig elértem. Leginkább az általam olvasott könyveket jellemeztem, amelyek általában tudományos alapokon nyugodtak, ám fantasy és egyéb műfajban is akadtak személyes kedvenceim. Megesett az is, hogy néha megosztottam egy-egy novellámat, melyeknek a megírására az unalom, a magány és az ezekből következő érzelmek keveréke késztette vágy sarkallt engem. Legtöbbször azonban a mindennapjaimról írtam, próbáltam mindent humoros körettel tálalni, saját magamban is megtalálni a rosszat, majd ezt nyíltan egy világ, egy közösség elé tárni. Nos, sokak szerint ez sikerült is.

     Az oldalnak egyszerű kinézete volt, a barna különböző árnyalatai domináltak. A fejlécen könyvek, tollak és elmosódott papírfecnik montázsa kapott helyet, középen beleolvadva a címbe. Nem volt nagy kreálmány, azonban szívem-lelkem beletettem, sokat bajlódtam vele, míg végül rá tudtam bólintani, hogy: igen, ez már megteszi.

     Izgatottam nyitottam meg a legfrissebb bejegyzésem alá érkező kommenteket, meglepett, hogy tegnap este óta volt új hozzászólásom, mégpedig olyan valakitől, akit eddig még egy posztom alatt sem véltem felfedezni. Legutóbb az olvasóim által kért témát boncolgattam, vagyis mi vezethet bárkit is arra, hogy ilyesmibe kezd, hogy fiúként – mert természetesen ez volt az első dolog, amit megosztottam velük – mit gondolok erről, hogy én miért kezdtem el ezt.

Ki is az a baekhyunee?

     Meglehet, hogy fiúként nehezebb dolgom volt ezzel kapcsolatban, hiszen javarészt lányok adják ilyesmire a fejüket… Azonban nem bántam. Ez voltam én. Egy hiús álomvilágban élő, bezárkózott fiú, Byun Baekhyun, akinek összesen csak két barát adatott meg. Szorgalmasabb voltam, mint a többiek, keményen tanultam, hogy felvegyenek az ország egyik legjobb egyetemére, aminek a nevét és foglalkozási ágát még pontosan magam sem tudtam, egyedül a céljaimmal voltam tisztában. Tanulni, felnőni, dolgozni és megadni anyának mindent, amit csak érdemel. Mert ő már megvívta az élet legnagyobb harcát, felnevelt egyedül két gyereket, mindenféle segítség nélkül, átvészelve a hullámvölgyeket és a szokásos problémákat, amelyek a gyerekneveléssel jártak. Ő igazi hős volt, mást nem is tiszteltem jobban e Földön.

     Hogy mi a helyzet az édesapámmal? Elhagyott minket. A bátyám akkor volt nyolc éves, én pedig alig töltöttem be a negyedik életévemet. Lelépett a fiatal, nagymellű és feltételezhetően tyúkeszű, pénzéhes titkárnőjével. Akinek nem számított, hogy egy családot tesz tönkre. Akinek oly’ mindegy volt, hogy két fiúgyermek apai példakép nélkül nő fel. Hogy az édesanyám a szétválásuk után hónapokig a bíróságra járkál, hogy hivatalosan, egyenrangú jogokat kapva mondják ki a válásukat. Harcolt értünk, a gyerektartásért, és talán saját magáért, a lelki békéjéért. Tönkrement ezalatt a pár hónap alatt, de tisztességes férfiakká nevelt minket, olyanokká, amilyen az apám sosem volt. Nem ismertem, ám nem is akartam. Számomra az az ember abban a pillanatban halottá vált, mikor először láttam érte életem nőjét sírni. Ötéves koromban. Egy évvel a válásuk után. Még mindig nem tette túl magát rajta, s úgy hiszem, egy kis része soha nem is fogja.

     Azt gondolom, ő sarkallt engem arra, hogy megnyissam ezt a blogot. Hogy találjak egy helyet, ami csak az enyém, ami mindig itt lesz, amikor mindenki hátat fordít nekem. Nem úgy, mint a nagyszüleim tették édesanyámmal, mondván: „Te még egy férjet sem bírsz rendesen megtartani, szégyen!” Hogy miért osztom meg ezt veletek? Mert jólesik. Mert megkönnyebbülök tőle. Mert iszonyatosan jók vagytok hozzám.

     Köszönöm. 

real_pcy

Egyetértek, az ilyen apák rohadékok, de szerencsére itt vagyunk mi férfiak, hogy megvédjük édesanyáinkat, akiknek az életet köszönhetjük. :)

          baekhyunee

    

            Szívemből szóltál. :)

     Megmosolyogtatott az a pár szó, amit a bejegyzésem alatt hagyott az idegen, aki igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Nem olyannak tűnt, aki még egyetlen egyszer sem olvasott tőlem, mert hát az olyan illetők általában közlik ezt az emberrel, mikor megjegyzést írnak neki, azonban ő csak kifejtette szűk, mégis abszolút valóságos véleményét az elmondottakkal kapcsolatban. Minden bizonyára neki sem lehetett szebb tapasztalata a hímnemű szülőjével, legalábbis szavaiból ezt vettem ki.

     Dúdolgatva nyitottam meg egy új lapot, hogy immár a google fiókomat nézhessem meg. A kedvemet pedig most jócskán feldobta a puszta tudat, hogy kommenteltek nekem. Akárhányszor látok meg új megjegyzést a posztom alatt, eufórikus állapotba kerülök, már csak a puszta gondolattól is, hogy ráklikkeltek, olvasták. Ezért már megérte. Minden apró szónak örültem, ezekbe pedig a negatív kritika is beletartozott, sőt, azokra külön figyelmet fordítottam, megpróbáltam tanulni a hibáimból, hogy még jobb lehessek. Azonban amikor dicsért valaki, szavakba nem lehet önteni az érzéseket, melyek rám törtek. Minden egyes bejegyzésemmel, válaszommal közelebb és közelebb engedtem magamhoz az olvasóimat, amit szerintem nem csak én érzékeltem, hanem ők is. Egyre közvetlenebbek lettek velem, én pedig így könnyebben megnyíltam irányukba.

     A meglepetések sorozata bestsellerként eladott történetként folytatódott egy újabb kötettel, amikor is új üzenet várt rám. Értetlenül pislogva nyomtam rá szinte azonnal a fehérrel kiemelt részre, hogy minél előbb olvashassam a levél tartalmát. A szívem kis híján leállt pár pillanatra, amikor elolvastam a küldő nevét: Real Pcy. Vajon minek a rövidítése lehet? Legalább én a saját nevemet használom…

Szia!

Igazából nem tudom a pontos okát, hogy miért is írok neked. Csak láttam kint a blogon az e-mail címedet, és gondoltam, miért ne? Minden egyes bejegyzésedet figyelemmel kísértem, azonban most vitt rá a lélek, hogy írjak is az utóbbihoz. Teljesen egy nézetet osztunk ezzel a témával kapcsolatban, hatalmas elismerésem a posztért. :)

Pcy.

Szia!

Hihetetlenül örültem a kommentednek, nem írtál sokat, de feldobtad vele a kedvemet, amit ezúton is köszönök! Ugyan, nem harapok, és azért van kint a címem, hogy bárki el tudjon érni privátban, ha szeretne. A poszt semmiség, csak leírtam az érzéseimet. Ennyi. :)

baekhyunee

     Valamiért felvidított az, hogy üzenetet írt. Volt benne valami megmagyarázhatatlan, ami vonzott. Talán azért, mert eddig nem fordult elő egyszer sem, hogy azonos nemű személy kommentelt volna nekem, ez pedig kicsivel nagyobb elismerésnek számított tőle. Nem telt bele sok időbe, mire felnéztem instagramra, már jött is az újabb üzenet, ugyanis nem zártam be a fiókomat.

Egyébként sajnálom, amit apukád tett, de ha ilyet művelt veletek, akkor jobb is nélküle, nem?

Ó, igen! Abszolút az a seggfej karakter. A te apukád is elhagyott titeket? Mármint… a szavaidból én ilyesmit szűrtem le, hogy nálatok sem megy minden rendben…

Nem, kidobtam miután meguntam, hogy veri anyát és minden este alkoholtól bűzlik. Aztán távol tartási végzést kaptunk a bíróságtól, miután anyut kórházba juttatta, én meg egy éjszakát a fogdában töltöttem, amiért rátámadtam arra a szemétre.

     Megdermedtem. Fogalmam sem volt, hogy mit reagáljak erre neki. Megleptek az általa elmondott dolgok, sohasem gondoltam volna, hogy ezt fogom olvasni, arra vártam, hogy helyeselni fog, hogy megosztja velem mikor hagyta el őket az apja, erre pedig… Sokkolt. Tisztában voltam, hogy a mai világban egyre többször előfordulnak az ilyen esetek, de mi szerencsések voltunk… azt hiszem. Ha az én apám csinált volna ilyet, talán már rég börtönben ülnék gyilkosság miatt. Mert igen. Nem féltem volna megvédeni anyát, bármilyen eszközzel.

Uram isten… ez… sajnálom! Borzalmas lehetett ilyesmit átélni!

Az volt, de mára már minden oké. Boldogok vagyunk, túltettük magunkat a dolgon. :’)

Amúgy nem hiányzik? Az édesapád.

Előbb rágnám le a saját nyelvemet, minthogy ilyesmit állítsak… És neked? Te mégis többet éltél át vele, mint én…

Oh, nem. Pezsgőt bontottam és kókusz bikiniben táncoltam körbe a házat örömömben az első nélküle töltött napon. 

Viccet félretéve… nem, egyáltalán nem. Voltak normális pillanatai, de nagyon ritkán és csak kicsi koromban.

     Halkan felnevettem az üzenetén. Némi gúnyossággal kevert komorság meglapult mondandója mögött, azonban tudtam, hogy nem sértő szándékkal írta őket, egyszerűen éreztem.

Oh, biztos szexi lehettél, megnéztelek volna abban a bikiniben, férfi létedre… ;)

     Próbáltam viccesre venni a figurát, elterelni ezt a mélabús témát valami kevésbé nyomasztó felé, mert már kezdtem érezni, hogy ennek nem lesz jó vége. Megint apun fogok rágódni, és azon a kicseszett mi-lett-volna-ha négyes kombináción. Noha nem mutattam ki, legbelül mégis megviselt, hogy nincs apám. Mert nincs. Az az ember nem érdemli meg, hogy ilyen becses szóval illessem, hiszen az apák dolga, hogy óvják a családjukat. Szeressék a feleségüket, a tenyerükön hordozzák őt, ezzel egy időben elkényeztetve gyerekeit, mégis életképes, tisztességes embereket nevelve belőlük.

     Nos, ezeket összevetve, az enyém egy szarkupac volt, mintsem apa.

     Aznap még sokat beszélgettem a rejtélyes idegennel, akinek az igazi neve még mindig titokként lebegett előttem. Nem igen került szóba ez, ennek ellenére ő tökéletesen tisztában volt az én nevemmel, és ez kicsit bosszantott, mégsem kérdeztem rá. Mert valahol élveztem, hogy ilyen titokzatos és egyszerre nyitott könyv előttem. Sok minden szóba került, a hobbijaink, a kedvenceink, meg minden egyéb normális téma, amit ismerkedéseknél szoktak a felek kitárgyalni.    

     A lelkem szárnyalt a boldogságtól, azonban megrémisztett ez a reakció részemről. Nem tudtam hova tenni az érzéseimet, nem tudtam behatárolni a miérteket és rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul. Nem akartam interneten keresztül kötődni valakihez, ennek ellenére egy nap alatt sok mindent el tudott érni nálam. Hogy közvetlenül megosszam vele a dolgaimat, ahogy ő is tette. Hogy mosolyogva gondoljak a tudatra, hogy megismerkedtem egy férfi olvasómmal. Hogy kiszabaduljak egy kicsit a sötét szobámból, és éljek. Nos… ha ez nem is úgy történt meg, mint ahogy anyu várta tőlem, de megtörtént. Hiszen hétvégén általában a blogommal foglalkozok, majd tanulok. A barátokat félrepakolom. Ez nagyon de nagyon rossz szokásom volt.

     Szombat este, vacsorához készülődve összefutottam a bátyámmal is a konyha folyosóján. Mint azon a pár méteren kiderült, az egész napot a kollégiumi szobatársánál töltötte, edzéstervet kitalálva és még ki tudja miket csinálva, mindezt egy lány miatt. Félreértés ne essék, igenis nagyra tartottam a nőket, de a szívemet édesanyámon kívül egyikük sem tudta megdobogtatni. Noha a családom és a barátaim tudtak róla, és így fogadtak el, mégsem volt ez mindennapos téma közöttünk, ha tehettük nem hoztuk fel. Hiszen sokszor kínos, feszélyezett légkört állt be, kivéve Kyungsoo és Jongdae esetében, akik… nos, akik ugyanabban a cipőben jártak vígan, mint én.

– Jó étvágyat! – tette le anyu elénk a bambuszos csirkés tálalót, majd helyet foglalt velünk szemben, az asztal túlsó felénél. Kicsi kerek asztalkánk volt a konyhában, nekünk pont megfelelt, az ebédlőnket nem igen vettük igénybe, csak ha netalántán vendégeink érkeztek. Ami valljuk be, nem volt egy gyakori esemény a famílián belül. A bátyámmal szinte egyszerre viszonoztuk anya szavait, majd enni kezdtünk. Nálunk a közös étkezések sosem teltek csendben, általában ekkor volt lehetőségünk kérdezgetni a másikat, ekkor voltunk együtt, hárman.

– Hogy telt a napod, fiam? – érdeklődte a bátyámtól, ugyanakkor tudtam, hogy én sem úszhatom meg a kérdésáradatát. Hiába volt tisztában a napi rutinjaimmal, mégis érdeklődött. Mert az anyák ilyenek voltak.

– Igazán jól. A reggeli futás felpörgetett mindkettőnket, utána le sem lehetett minket lőni – nevetett fel öblös hangján, amit megmosolyogtam. Aztán eljutott a tudatomig mit mondott, így egyből átkapcsoltam védelmi üzemmódba.

– Ne fuss többet, nem tesz jót az egészségednek – pillantottam a mellettem ülő egyedre komoran. – A térdízületeidnek ár–

– Komolyan, öcsi, néha megzabálnálak, olyan aranyosan gesztikulálsz – vigyorogva szakított félbe, amivel elérte, hogy felettébb bosszús legyek, és megdobjam az asztalon heverő szalvétakupaccal. – Öhm, aucs? – vonta fel a szemöldökét, elfojtva nevetését. 

– Nem vicces, te fafej! – vágtam hozzá ezúttal az ölemben pihenő konyharuhát, ami minden egyes nagyobb étkezésemnél nálam volt. Rossz szokásom volt dobálózni vele. Nagyon rossz.

– Viccesebb nem is lehetnél, tökfej! – hajította vissza az anyagot.

– Ya! Gyerekek! – dorgált minket anyu, eközben a fejét csóválva. Szája szegletében megbúvó mosolyt azonban elrejteni képtelen lett volna, szemei is határtalan gyengédséget árasztottak magukból, úgy nézett ránk, fiaira, mint a világ legnagyobb kincseire. Tudtam, hogy szeret így látni minket, ám anyai kötelességei megkövetelték, hogyha legalább nem is komolyan, de rendet teremtsen közöttünk.

– Bocsánat, anyu! – mondtuk szinte teljesen egyszerre hyunggal, amit a velünk szemben ülő megmosolygott, majd megrázta a fejét.

– Örülök, hogy végül is jól telt a napod, drágám – pillantott a bátyám felé, ezt követően pedig rám sandított. – És te fiam? Mi jót csináltál? – kapott be egy falatot a szájába, miután feltette a kérdést, amire pontosan jól tudta a választ.

– Gépeztem, olvastam, csak a szokásos – vontam vállat, nem számolva be arról, hogy egy új barátra tettem szert. Hiszen miért is érdekelné őt? Tisztában van azzal, hogy vannak barátaim, csak nem igen mozdulunk ki szórakozni, neki pedig ettől fogva már teljesen mindegy volt, hogy eggyel több vagy kevesebben voltak a listán, ha azokkal sem csináltam semmi hétvégi programot, mint a legtöbb normális tinédzser.

– Életem, tudom, hogy utolsó év meg minden, de… még nagyon az elején vagy, pár hónapja kezdődött az év, még most éld ki magad, amíg teheted!

– Anyu – sóhajtottam pár másodpercre lehunyva a szemeimet. – Én… így élek – más magyarázatot aligha találhattam volna, ez volt a teljes igazság, ez voltam én, így éreztem jól magam.

– Már rájöhettél volna, hogy kár Baekhyun-t ezzel nyaggatni – szólt közbe hyung is.

– Az anyja vagyok, az a dolgom, hogy nyaggassam – felelte cseppet morcosan, felhúzott orral, mégis halál komoly tekintettel.

– Hát így jártál, öcsi – kárörvendő vigyorral az arcán veregette meg a vállamat.

– Azért ne örülj ennyire, te is a fiam vagy, téged is ugyanúgy nyaggatnom kell és foglak is!

– Szerintem rosszul tetted, hogy elmondtad neki a lányt, most mindig ezen a témán fog lovagolni – súgtam oda a bátyámnak, aki ezt egy halk méltatlankodó „oh”-val fogadta.

– Ya, ti ketten! Ha ennyire jó a kedvetek és végeztetek, akkor mehettek is mosogatni! – csapott az asztalra erélyesen anya. – Nyomás!

     Hyunggal a sorsunkba beletörődve álltunk fel és a tányérok után nyúltunk. Gyakori büntetésként volt ez kiszabva ránk, ha anyu szerint valami olyasmi kis semmiséget tettünk, amiért mindenképp ezt érdemeltük. Igazából csak fáradságban úszva lusta volt már megcsinálni, így ürügy kellett számára, hogy ránk hagyhassa. Gonosz. Roppantmód gonosz.

*

     A vasárnapi napom elég nyugisan telt, mint általában. Pár szót váltottam telefonon Jongdaevel, megbeszéltük a tanulnivalókat hétfőre, ám egy szót sem említettem neki a titokzatos beszélgetőpartneremről, akit elneveztem Mr. Tökélynek, miután küldött nekem egy képet magáról. Fekete ingben, a feje nélkül. Felettébb bosszantott a dolog, úgy éreztem ezzel csak az én idegeimet szeretné húzni. Rólam saját fotó volt kint profilképnek, azonban neki semmi, amit kicsit furcsálltam is, de nem tettem szóvá. A kép pedig… nos… nyomdafestéket nem tűrő gondolatok jutottak eszembe róla, amelyeknek a puszta elképzelésébe is belepirultam.

     A vasárnap egy szemvillanás alatt eltelt, aztán következett a hétfő. Ó, az az áldott hétfő, minden gyerek megkeserítője, kivéve az enyém. Szerettem a hétfőket, könnyű napom volt akkor, angol külön óra hiányában csak hét másik órát kellett kibírnom, az pedig igazán nem volt vészes feladat.

     A reggelem aznap is szokásosan indult, húsz perc készülődés után gyalog kezdtem neki az iskolához vezető útnak, általában fél óra alatt mindig megjártam, ennyi mozgás pedig kellett az ember számára. Szerettem a természetben lenni, friss levegőt szívni, a közeli tájakat kémlelni. Annyira a gondolataim képezte kis világomba merültem, hogy szinte észre sem vettem, hogy az iskola hatalmas előtéri pázsitja előtt állok. Halványan elmosolyodva lépkedtem végig a két oldalsó részt elválasztó, beépített járdalapokon. Amint átléptem az iskola küszöbét, egyből megcsapott az épületbeli nyüzsgés, a visszhangot verő zajos társalgások a diákok különböző klikkjei között. Kezeimet zsebeimbe rejtve sétáltam oda a szekrényemhez, hogy pár benne maradt könyvet átpakolhassak a táskámba, a vastag történelem könyvemet pedig elől hagytam, hogy még az óra kezdete előtt át tudjam nézni. Azt lapozgatva indultam meg a túloldalon lévő termünk felé, ahol az osztályunk nagy része már bent terpeszkedett, ki-ki a maga dolgával foglalkozva. Akadtak hozzám hasonlóan szorgalmas egyedek, akik könyvüket és jegyzeteiket bújva mentek biztosra az adott anyag tanulásával, azonban ezzel szemben jó számban voltak, akik semmittevéssel ütötték el az idejüket, várva a diákok halálát előidéző galád figyelmeztetőt: a csengetést.

     Végigmenve a padsorok között leültem a második négyszemélyes padba, két legjobb barátom, Kyungsoo és Jongdae közé. Már jóval előttem érkezhettek, az asztalon könyökölve, egymás felé hajolva diskuráltak valamiről, aminek lezárására tökéletes időpontot találtak érkezésem személyében. Kedves mosollyal az arcukon fordultak felém, és kísérték végig mozdulatsoraimat, amint cuccaimat kipakolva foglaltam végül helyet kettejük között.

– Jó reggelt! – pillantottam egyikükről a másikukra, vidám görbületet varázsolva ajkamra.

– Jó reggelt, Baekhyun! – Kyungsoo ültében meghajolt, igazából imádtam benne, hogy mindannyiunknál udvariasabb és illedelmesebb tudott lenni.

– Haver! – Jongdae csupán egy biccentéssel lerendezett, majd vigyorogva megveregette a vállamat üdvözlésképpen.

– Hiányoztam? – dőltem hátra a székben, magam elé húzva a nyitott könyvemet, hogy azért arra is figyelhessek kicsit.

– Jah, már kezdtem letargiába esni, hogy nem jössz – horkantotta Jongdae, azonban arcáról árulkodó pimaszkodást leplezni se tudta volna, ajkai sarkában egy hatalmas vigyor bujkált, mely tűkön ülve arra várt, hogy kirobbanhasson onnan, megmutatva magát a világnak.

– Szereteted melengetni kebleimet – forgattam szemeimet, és közben igyekeztem nem sort téveszteni, pontosan egymás után olvasni a szövegben következő szavakat.

– Sosem tudtam hogyan csinálod.

– Mit? – pillantottam fel kíváncsian a megszólaló Kyungsoora.

– Hogy egyszerre több dologra is figyelsz, ránk, a tanulásra, és biztos vagyok benne, máson is agyalsz eközben – kezdte el felsorolni a dolgokat, ujjain mutatva az újabb opciók számát.

– Hisz ismered gyerekkorunk óta, egy csodagyerek – borzolta össze a hajamat Jongdae nevetve. Cseppet sem szép pillantásokkal illettem ezen tettéért, ahogy megigazítottam összekócolódott tincseimet. Biztos, hogy ők a megfelelő barátok számomra? Felnéztem Kyungsoora, ezt követően a másik idiótára. Igen, biztos.

     Ebédnél szokatlanul nyugodt légkör telepedett a helyiségben lévőkre, kevesen tartózkodtak bent, akik pedig mégis, nem részesítették előnyben a zajongás lehetőségét, szépen csendben fogyasztották el az előttük lévő tálcáról az ételt, s alig beszéltek pár szót a körülöttük ülőkkel.

– Képzeljétek – szólaltam meg, már nem bírtam tovább szótlanságban lenni, magamban tartani a dolgokat. Két barátom egyszerre kapta fel a fejét, kíváncsi szemeket meresztve rám, amivel kissé zavarba hoztak, de hamar túlléptem ezen a kétes érzésen. – Hétvégén egy fiú kommentelt blogon az új bejegyzésemhez – próbáltam nem túl izgatott hangon elújságolni a híreket, hiszen lelkességem még engem is megrémisztett. A fiúk arcáról színt tiszta meglepődöttség tükröződött, Jongdae egyik szemöldökét kérdően felhúzta, ezzel reagálva arra, hogy a tegnapi telefoncsevejünk alkalmából nem osztottam meg vele ezt az információt. Szívás, Baekhyun.

– De hisz ez nagyszerű! Gondolom nagyon örültél neki – mosolyodott el megértően Kyungsoo, én pedig bőszen bólogatva adtam tudtára, hogy feltevése helytálló.

– Persze! Feldobta vele az egész hétvégémet! Az igazi elismerés az, mikor egy azonos nemű ismeri el, hogy tudsz valamit, felemelő érzés – lányokat megszégyenítő módon csicseregtem nekik.

– És erről csak miért most mesélsz nekünk? Én tegnap még beszéltem is veled, de egy szót sem szóltál erről! – vádlón mutatott felém Jongdae, hangjában azonban egy cseppnyi morcosság is meglapult, amin nem tudtam nem elmosolyodni.

– Telefonon nem olyan, mintha személyesen közölném – legyintettem.

– Egyébként nem tudod ki lehetett az? – érdeklődte Kyungsoo.

– Fogalmam sincs – sóhajtottam. – Álnevet használ a piszok és az istenért sem árulná el a teljes nevét!

– Várj…

– … te beszélgetsz vele?!

– Öhm, hát… izé, igen – zavartan mosolyogva vakartam meg tarkómat, félve pillantva fel rájuk. Néha elgondoltam azon, hogy vajon miért mindig kettő-egy felállásban ülünk le az asztalunkhoz. Ők az egyik oldalt, én pedig a másikon. – Rám írt, tudjátok, meg van adva az e-mail címem a blogon.

– És mi a neve? – sürgetett Kyungsoo, hogy végre ezt is nyögjem már ki.

– Mutatom, egy pillanat – kaptam elő fehér okos telefonomat, és sietve keresni kezdtem a gmail üzeneteimet. – Tessék – raktam eléjük a készüléket. Mindketten egyszerre hajoltak felé, hogy megszemlélhessék a rejtélyes idegen nevét. Mintha pár másodpercre megdermedtek volna, majd váltottak egy sokat mondó pillantást, melyet nem tudtam hova tenni.

– Baek… – kezdte Kyungsoo, a nagy szünet arra engedett gondolni, hogy nem találja a megfelelő szavakat.

– Mi az? – értetlenkedtem.

– Van instagramod…

– Persze – bólintottam. – De miért?

– Te komolyan nem követed őt? – Jongdae szürreálisan halkan tette fel a kérdését, amely inkább volt néma suttogás, mintsem életszerű beszéd. Értetlenül hajoltam közelebb, ha érteni akartam minden szavát, akkor fülelnem kellett.

– Mégis kit, Jongdae?