Gyógyíthatatlan

Cím: Gyógyíthatatlan
Páros: Hunhan
Műfaj: dráma

     Ajkain játszó erőtlen mosoly megérintette szívemet, fájdalmasan lassan dobbanva emésztette fel bensőmet, szétmarcangolva kitartó ellenállásomat vele kapcsolatban. Sötét, kócos tincseibe a szél bele-belekapva táncoltatta meg őket, ezzel egy kis derűs hangulatot keltve a közénk beálló könnyed csendbe, melyet olykor madárcsicsergéssel felérő nevetése tört meg. Édes hangjával lelkemig hatolt, arcomon mosollyal tekintettem le Rá, a tolószékben ülő betegemre. Ha tüzetesebben megfigyeltem, orcáját kis pír borította a reggeli csípősen kellemes hidegben, vonásairól az élnivágyás köszöntött rám, amely sajnos… ármányos barátként üdvözölte a fiút, hacsak egy cseppet is reménykedni látszott.

– Luhan hyung? – halkan szólított meg, kizökkentve engem gondolataim világából.  

– Igen, Sehunnie?

– Délután az orvos meghozza a leleteimet – alig hallhatóan motyogta maga elé a szavakat, mintha félne azoknak súlyától.

– Aggódsz, hogy rosszabbodott az állapotod? – érdeklődtem feszülten, már fogalmam sem volt arról, hogy ez a téma melyikünket érintette érzékenyebben; őt, aki már lassan másfél éve küzd ezzel a krónikus betegséggel, vagy engem, aki másfél éve végig nézi, ahogy reménykedve meséli szüleinek, ha javul az állapota, s villámcsapásként éri, ha rohamosan súlyosbodik.

– Egy hete még a saját lábamon jöttem ide ki – lehelte lemondóan, kezeimmel jobban szorítottam a tolókocsi fogantyújára. Szemeimet pár pillanatra behunytam, hallani sem akartam erről, hiába tudtam, kettőnk közül ápoló lévén én tökéletesen tisztában voltam a dolgok súlyosságával, mégis megrémisztettek a lehetőségek. Miért ver az Isten ilyen sorssal egy alig a felnőttkorba lépő fiatalt? Mit vétett ő a világ ellen? S mit tett érte a világ, ha ő továbbra is bizakodva fordul felé?

– Ne gondolj most ilyenekre, Sehunnie! Élvezd a természetet, a tavaszi napsütést, a még kicsit hűvöskés időt – fejemet peckesen felszegezve bámultam előre, igyekezve nem összeomolni Sehun előtt, akinek nem volt most másra szüksége, csak bátorításra. Reményre. Gondoskodásra. Mert neki már csak ez maradt, semmi több.

– Jövő hétvégén lesz a születésnapom.

– Tudom, kedves, április tizenkettedikén.

     Sehun ajkai nem is húzódhattak volna boldogabb mosolyra, mint ezekben a pillanatokban. Elég volt csak pár szempillantás, hogy arcára tekintsek, s lássam szépen ívelő ajkait felfelé görbülni. Szerettem ezt a mosolyt. Élettel teli és boldog volt.

     Hirtelen nyitottam ki szemeimet, kellett pár pislogásokkal teli másodperc, hogy felfoghassam hol is vagyok valójában, mi történik velem. Résnyire nyílt ajkaimat nyugtalanul préseltem össze, lenyelve ezzel keserű szájízemet, mely napok óta kerülgetett már. Testem meginogott a gondolatra, hogy hamarosan elveszítem azt az embert, aki a legtöbbet jelentette számomra ezen a világon. Megráztam fejemet, hogy elűzzem a negatív felfogású gondolatfoszlányaimat, amelyek hű zsoldosként rohamozták meg elmémet, kárörvendő táncot járva nyughatatlan könnyeimmel együtt. Szedd össze magad, Luhan! Megígérted neki, hogy nem fogsz sírni!

     Megköszörülve torkomat nyitottam ki az immár kerek negyed órája csendesen álló autóm ajtaját, az anyósülésről felkapva az odakészített vörös rózsát, majd kiszálltam. Utoljára végig nézve magamon indultam el remegő lábakkal a távolban kimagasló vaskapu felé, mely csúfondárosan köszöntötte a rajta belépőket, nem létező nevetéssel tekintve le az alárendelt egyedekre, akiknek lelkében csaknem világháború dúlt azokban a percekben. Kirázott a hideg valahányszor megpillantottam ezt a helyet, fagyos hangulatában mégis volt valami betegesen vonzó, melyet senki sem értett, de a legtöbben nem is akarták.

     Az emlékeim maratoni futókat megszégyenítő gyorsasággal csaptak le rám, elérve, hogy képtelen legyek tisztán gondolkodni ezekben a percekben.

– De hyuuuung – megállás nélkül folytatta az előbb kitört kis hisztijét, szinte meg sem hallva intő szavaimat felé. – Mondd el, hova megyünk, kérleeeeek.

– Sehunnie, már mondtam, hogy hamarosan megtudod – sóhajtva ismételtem el ugyanazt.

– Nem szép dolog valakit a saját születésnapján elrabolni, hyung! Nagyon nem szép dolog – nézett rám morcosan, ezt követően pedig az ablak felé fordult, hogy a tájat figyelhesse. Halványan és alig észrevehetően elmosolyodtam gyerekességén, minden rossz szokása ellenére sem tudtam rá haragudni, helyette inkább örültem, hogy emberi vonásai megmaradtak még a naponta átélt megpróbáltatások hadának kereszttüzében. Büszke voltam rá, amiért hősiesen állta a sarat, a dolgok jó oldalát igyekezett felfogni, s erősnek akart látszani, főleg a szülei előtt. Ő maga már rég elvesztette a hitét a legutóbbi fejlemények óta, azonban mindezek ellenére még mindig arra törekedett először, hogy a családja semmit se érzékeljen az ő fájdalmaiból. Bár az orvos nem hazudhatott nekik, de Sehun folytonosan mosolygó arca hittel töltötte el őket, amely elég volt a bizakodásra.

– Megérkeztünk – parkoltam le a kis kilátószerűség előtt. Mivel kezdett sötétedni már, így senki sem járt erre, kevesen tudták csak, hogy a várost a csillagos ég szebben megvilágítja, mint az élesen tűző napsugarak. Sehun arca felragyogott, amint megpillantotta a helyet, ez pedig a szívemet melegséggel töltötte el. Már csak ezért is megérte elhozni őt ide, Luhan.

     Segítettem neki kiszállni az autóból, derekát ölelve szorosan fogtam karjaim között, és eltámogattam őt a tőlünk nem messze szobrozó fapadocskáig, amire óvatosan leültettem. Mikor megtudta, hogy a doktor engedélyt adott a kórház elhagyására – persze szigorúan csak egy órára –, ragaszkodott ahhoz, hogy ne hozzuk magunkkal a tolószékét. Igaz, ami igaz, járni anélkül is bírt, csak igen nehézkesen már, a betegség teljesen ledöntötte őt a lábáról, gyenge volt, mégis erősnek mutatta magát. Miattunk.

– Ez gyönyörű, hyung – tekintett körbe a hangulatos kis helyen. Előttünk két irányban korlát húzódott a domb szélén, ahova nem mertem odavinni, féltem, hogy összeesik. Szemei végül az alattunk elterülő városra siklottak, melynek fényei gyémántosan ragyogtak a messzeségben. – Köszönöm, hogy elhoztál ide. Még sosem jártam itt.

– Mivel a doktorod csak egy óra kimenőt engedélyezett, azt is nagy vonakodva, így próbáltam valami közeli, de mégis varázslatos helyet keresni – mosolyogva mondtam. – Ez pedig a legkevesebb, amit megérdemelsz, kedves, azok után, hogy mennyi időt töltesz a falak között bezárva. Legalább a szülinapodon hadd láss más helyeket a kórház kertjén kívül.

– Tényleg nagyon hálás vagyok, hyung, mindenért! – suttogta a szemeimbe nézve, jobb kezemet erőtlenül megszorítva, ezzel valamelyest nyomatékosítva szavai hitelességét.

– Örülök, hogy tetszik, Sehunnie! De ajándékot is hoztam ám – somolyogva húztam elő kabátom belső zsebéből a fekete szövettel borított kis dobozkát. Hangosan sóhajtott egyet, rosszallóan megcsóválta a fejét.

– Erre semmi szükség nem lett volna!

– Dehogynem, ám még mielőtt kinyitod, kívánj egyet. Tortát nem hozhattam magunkkal, és azt kaptál is a szüleidtől, de a hagyományokat tartsuk meg, igaz, így nem olyan igaziak… Sebaj, legalább illik a helyzetünkhöz – kuncogtam az általam összehordott sok hülyeségen, azonban minél emlékezetesebbé akartam Sehun huszadik születésnapját tenni. Reakciója erre egy harsány nevetés volt.

– Hm, és teljesíted is a kívánságomat? – döntötte oldalra a fejét érdeklődve, elérve ezzel, hogy magamban olvadozzak aranyosságától.

– Hát, ha nem egy névre szóló szigetet, vagy egy szép csillagot az égről kérsz, akkor képességeimhez mérten megpróbálom teljesíteni a kívánságodat – bólintottam beleegyezően.

– Csókolj meg!

– Luhan! – megtorpantam, mikor ismerős hang szólított a hátam mögül. Megpördülve a tengelyem körül pillantottam meg a felém siető, ma is kifogástalanul elegánsan kinéző kollégámat, aki az első sorból kísérhette végig életem azon szakaszát, amiben Sehun szerepelt.

– Junmyeon! – biccentettem köszöntve a férfit, amikor odaért elém. Arca komor volt, a helyzethez képest jobban, de ha kicsit is belegondolok, ő még mindig a komolyság képviselője volt, tekintve, hogy igen kemény betegségekkel foglalkozó orvosi szakmát választott.

– Hogy vagy ma? – kérdezte halkan, tekintetéből mély empátia tükröződött irányomba, amiért hihetetlenül hálás voltam neki. Ő volt az egyetlen ember, aki nem tényként kezelte érzelmi labilitásomat ezekben az időkben, hanem reményt igyekezett belém sulykolni, meglátni a szépet is ebben a sajnálatos dologban.

– Meglehetősen nyugodtabban, mint az elmúlt egy hétben – fintorogtam. – Nem tudom, egyszerűen csak… Beletörődtem és ma reggel úgy keltem fel, hogy ennél rosszabb már úgysem jöhet. Az az érzés, mikor napok hosszat parázol valami miatt, félsz, fájdalom sújtja a lelked, de az utolsó nap hirtelen mindez elmúlik, haláli, már-már kétségbeejtő nyugodtságot érzel, a gyomrod nem ugrik egybe, ha a nemsokára bekövetkező eseményekre gondolsz. Olyan érzés ez, ami nem akkor hozza ki belőled a legrosszabbat, ha támogató emberek vesznek téged körül, ó dehogy! Akkor, amikor hazamész, egyedül maradsz a lakásodban a sok felgyülemlett érzéseddel, nem kell dolgozni menned, hiszen szabadságra írtak ki… Előtted áll az egész hétvége, magányosan, a gondolataiddal karöltve. Akkor fog megmutatkozni igazán lelkünk fájdalma, s ez megrémiszt – suttogtam homályos tekintettel, majd elfordítottam fejemet. Junmyeon felsóhajtott, hirtelen kezét éreztem meg vállamon, amint erősen, támogatóan megszorítja azt.

– Dr. Wu átvette tőlem a hétvégi műszakot, ha gondolod, ha beszélgetnél valakivel, vagy csak nem akarsz egyedül lenni, akkor tudod a számomat, Luhan! Ne félj felhívni!

– Köszönöm, Junmyeon. Lehet, élnék az ajánlattal – motyogtam visszapillantva rá. Kurtán bólintott, s megpaskolta vállamat.

– Most pedig gyerünk, életünk egyik legnehezebb meccse áll előttünk, magával a Sátánnal.

     Meglepetten pislogtam Sehunra, aki várakozóan vizslatta arcomat. Fogalmam sincs, mit érezhettem abban a pillanatban, mikor a szavak elhagyták a száját, azonban a szívem alig érezhetően dobbant egyet. Mellette és ellene érvekkel rendelkező gondolataim másodpercek töredéke alatt ellepték elmémet, apró fejfájást okozva ezzel nekem, s még saját magamat is sikerült meglepnem, ugyanis kellemes melegség járta át egész testemet az aprócska gondolatra is, hogy... Én és Ő.

     Noha teljességgel tisztában voltam nemi identitásommal, még egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy Sehunra másképp tekintsek. Azt mindig is tudtam, hogy fontos lett nekem a fiú, rövid idő alatt lopta be magát a szívembe, mondhatni az első naptól kezdve, mikor megkapott engem személyi gondviselőjének maga mellé. Már az első perctől fogva sajnálatot és együttérzést éreztem iránta, azonban ő hatalmas leckét tanított meg nekem az együtt töltött kicsivel több, mint egy év alatt: az ember, aki igazán törekszik, eléri az álmait. S ő csak nem akart mást, mint élni. Ámbár a szerencse és a doktorok is jócskán közrejátszhattak abban, hogy ilyen sokáig kibírta – hiszen mikor bekerült sem jósoltak neki sok időt hátra –, de ő küzdött. Mindennap, egy jobb, szebb, betegségmentes jövő reményében. Fiatal volt és erős, hatalmas akarattal rendelkező páciens. Sosem láttam még hozzá foghatót.

– Sajnálom, hyung. Nem akartalak ezzel megijeszteni, én csak… – szomorú hangja rántott vissza a valóságba. – Még sosem csókolóztam senkivel, és azt hittem, hogy te is… Inkább hagyjuk, vigyél vissza – szorította meg a pad támláját, ahogy igyekezett felállni, gyorsan elvettem onnan kezét és gyengéden visszanyomtam a falapra.

– Nem történt semmi, Sehunnie, csak megleptél, ennyi az egész. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmit fogsz tőlem kérni – mosolyodtam el a fejemet csóválva.

– Szóval… nem tartasz hülyének emiatt? – kérdezte kissé megszeppenten.

– Nincs baj azzal, ha vágysz valamire, kedves. Természetünktől adódóan mindenki igényli a figyelmet, a szeretetet, a gondoskodást, a testi és lelki vágyak kielégítését.

– Ugye nem undorodsz tőlem? – hajtotta le a fejét lemondóan. Közelebb húzódtam hozzá, álla alá nyúlva kényszerítettem gyengéden, hogy a szemeimbe nézzen. Pár kósza könnycsepp kigördült pillái alól, így hát arcára simítva kezemet töröltem le őket.

– Nem, cseppet sem – válaszoltam meg előbbi kérdését halkan lehelve ajkaira, amiket az enyémektől mindössze már csak pár milliméter választott el. Hazudnék, ha az mondanám, nem éreztem késztető vágyat arra, hogy megcsókolhassam. Hogy megízlelhessem kiszáradt ajkait, szívének heves dobogását a mellkasomon keresztül az enyémmel ütemre verve érezhessem. Hogy… az enyém legyen mindene, de legfőképpen gyönyörű és tiszta lelke.

     Szemeimet ösztönösen hunyva le húzódtam még egy picivel közelebb hozzá, épp csak annyira, hogy térdeink össze koccanjanak, s én kényelmesen előrehajolva tapaszthassam ajkaimat az övéire, megadva ezzel neki egyetlen kívánságát felém, beteljesítve buzgó vérem hajszolta vágyaimat.

     Junmyeonnal egymás mellett haladva léptük át kicsinyke ravatalozó nyitott ajtaját. Gyomrom összeszűkült a kisebb emelvényen pihenő, gyönyörűen lakkozott mélybarna koporsó láttán, szívem fájdalmasan összeszorult a tudatra, hogy ki is fekszik a még le nem csukott halottas láda puha párnái között. Egy pillanatra megtorpantam, lábaim megremegtek, nem sok hiányzott ahhoz, hogy feladják a szolgálatot, ám nem futamodhattam meg. Felnőtt férfi módjára kellett viselkednem, méltóan elbúcsúztatva a számomra legkedvesebb személyt a világon.

     Hagytam Junmyeonnak, hadd ő vegye először szemre a nemrégiben elhunyt barátunkat. Közben lelkiekben felkészítettem magam az elkövetkezendő néhány percre, melyek rövidnek érzett hosszú pillanatok lesznek ahhoz, hogy megfelelő búcsút vegyek tőle, mégsem elegek, hogy vele lehessek, hogy ismételten emlékezetembe zárhassam minden vonását, arcának férfias jellemét, gyermekien szép lelkét.

     Junmyeon hátrafordult hozzám, mihelyst végzett, szomorú pillantással illetett, majd elállt az útból, hogy átvehessem helyét a ravatalnál. Résnyire nyílt ajkakkal tekintettem le a koporsóban nyugvó emberre, a levegő is bennem rekedt, ahogy megpillantottam ott őt. Arca falfehér, kisimult és látszólag gondtalan volt, haja megfésülve, tökéletesen beállítva. Még így is hihetetlenül gyönyörű – futott át agyamon a kósza gondolat, melyet magamban fájdalmasan megmosolyogtam. Kedvem támadt volna hisztérikusan felnevetni, üvöltve közölni a világgal és Istennel, hogy mennyire kegyetlen, hogy egy ilyen kincset vesz el magától, taszítja a mélybe, egyenesen a Halál karjaiba, fájdalmas sebbel bélyegezve meg a fiú szeretteit. Nem akarom ezt, nem akarlak elengedni, le a mélybe, ahol többet már nem láthatlak – ösztönösen hunytam le szemeimet, mikor megéreztem egy könnycseppet kigördülni. Talán mostanra sikerült csak felfognom azt a nyomorúságos és kicseszett tényt, hogy soha többé nem láthatom őt nevetni, nem hallhatom számomra ezer zongoraszóval felérő kellemes hangját, nem húzhatom végig ujjamat selymes bőrén, nem láthatom többet gyönyörűen csillogó szemeit, amelyek száz gyémánt ragyogásával sem értek fel. Itt az idő örökre elbúcsúzni, Luhan – súgta egy kis hangocska a fejemben, vállaim enyhén megrázkódtak, ajkaim megremegtek ennek hatására.

– Elnézést, hogy megzavarom… maga véletlenül nem Luhan? – térített vissza a való világba egy eddig ismeretlenül csengő rekedtes hang. Könnyeimet gyorsan letöröltem, majd érdeklődve fordultam a mellettem tisztes távolságban álló illető felé, aki nem lehetett sokkal fiatalabb nálam.

– Én lennék – bólintottam. – Ön pedig…?

– Kim Jongin, Sehun legjobb barátja – motyogta halkan. Ahogy jobban megfigyeltem az arcát, kisírt szemei rögtön szembetűntek, vonásai nyúzottak, ránézésre kialvatlannak tűntek. Akármennyire is elgondolkodtam, nem rémlett előttem sem a fiú arca, sem a neve.

– Oh… – hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni. – Sosem hallottam még rólad, vagy láttalak a kórházban – összevont szemöldökkel vizslattam arcát, hátha mégis beugrik valami.

– Sehun nem akarta, hogy a barátai így lássák őt, így szabályosan megtiltotta, hogy akár egyszer is bemenjünk hozzá, mi pedig fájó szívvel, de elfogadtuk ezt – nehezen ejtette ki a szavakat, a sírást is pár perccel ezelőtt hagyhatta abba. – Viszont telefonon rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, és sokat mesélt nekem az ápolójáról…

– Mentségemre szóljon, nekem egyszer sem említett téged – zavartan köszörültem meg a torkomat. – Örülök neki, hogyha telefonon keresztül is, de legalább mellette álltál. Mindig is furcsának tartottam, hogy miért csak a családja látogatja Sehun-t, annak ellenére, hogy az orvos jónak látta volna, ha a barátai is mellette vannak a nehezebb időkben, mégsem kérdeztem rá sosem ennek az okára… – merengtem vissza a régi időkre. Jongin bólintott.

– Ne haragudjon, hogy csak így magára törtem, azonban még sosem láttam Sehun mellett, és a többi jelenlévőt kivétel nélkül ismerem, még Dr. Kimet is… Szóval gondoltam, hogy nem hagyná ki a temetését, így… Csak úgy éreztem váltanom kell pár szót magával, hiszen ön állt mindig mellette az elmúlt hónapokban, amiért őszintén kicsit irigykedek is – remegő ajkait halovány mosolyra húzta, szemei ismét fátyolosodni kezdtek.

– Semmi baj, biztos Sehun is úgy akarta volna, hogy mi ketten találkozzunk – viszonoztam fakó mosolyát. – Egyébként nyugodtan tegezz, ha vele egyidős vagy, akkor nincs köztünk, csupán pár év.

– Rendben – bólintott. – Tudom, hogy ez volt a feladatod, de mégis köszönöm, hogy mellette voltál, vigyáztál rá, támogattad őt. Mindig is kíváncsi voltam arra milyen lehetsz, nem telt el úgy nap, hogy ne áradozott volna a kedvességedről a telefonban.

– Mint mondtad, ez volt a dolgom, azonban nem kiszabott feladatként tekintettem rá, hiszen rövid idő alatt sikerült belopnia magát a szívembe, így örömmel voltam mellette már szinte a kezdetektől fogva – emlékeztem vissza. Jólesett valaki olyannal beszélgetni ezekről, aki már korábbról ismerte Sehun-t és legalább annyira átérezte a fájdalmaimat, mint ahogyan én megéltem őket.

– Mennem kell, megígértem anyunak, hogy mindjárt visszamegyek, és mostanában kétszer annyira aggódik értem, hogy valami hülyeséget csinálok, amivel ártok magamnak… – motyogta maga elé a szavakat. – De… itt a számom – nyújtott át egy kis papírfecnit, melyet nadrágja zsebéből vett elő. – Az utolsó beszélgetésünk alkalmával Sehun megkért, hogy – nyelt egyet, hangja megremegett a továbbiakban. – H-ha itt leszel a temetésen, akkor keresselek meg és támogassuk egymást, én pedig nem akarom megtagadni az utolsó kérését, szóval ha nem is fogsz felhívni, kérlek vedd el a cetlit, Sehunért – biccentett felém.

– Vigyázz magadra Jongin-ah! Amint időm engedni, hívni foglak! – biztosítottam, s gondosan nadrágom zsebébe csúsztattam papírt. Azt hiszem, neki is és nekem is jó lesz majd egy kicsit Sehunról beszélgetnünk, ha ezt a rémes napot túléltük.

     Kezeimet zsebeimbe rejtve ballagtam végig a kórház folyosóján, illedelmesen visszaköszönve a mellettem elhaladó doktoroknak, ápolóknak. Arcomról a mosolyt le sem lehetett volna törölni, ugyan csak egy napig, a születésnapom erejéig voltam távol Sehuntól, tekintve, hogy a családom ideutazott, ha már én nem mehettem. Mégis hiányzott, s felvillanyozott a tudat, hogy pár percen belül újra látni fogom.

– Jó reggelt, Junmyeon! – köszöntem rá a nekem háttal álló orvosra, aki éppen az egyik ápolónővel diskurált valamiről. Egyik kezemet Sehun szobájának a kilincsére vezettem, izgatottan nyitottam volna be, meg se várva kollégám visszaköszönését, azonban megállított ebben.

– Luhan, várj! – lépett oda gyorsan mellém, kezét kezemre helyezve. Értetlenkedve pillantottam fel aggodalmas, megviselt arcára, melyről sütött, hogy valami nincsen rendben. Bele sem mertem gondolni, hogy mi lehet az.

– Baj van? – lohadt le a mosolyom azonnal, mihelyst Junmyeon tekintetemet kerülve elfordította a fejét, sóhajtott egyet, majd szomorúan nézett vissza rám.

– Annyira sajnálom, Luhan… annyira… – lehelte halkan a szavakat, melyekkel sikerült a frászt hoznia rám. Gondolkodás nélkül löktem be a szoba ajtaját, ami hangosan csapódott ki, ám nem azt találtam bent, amit vártam. Az egyszínű fehér falak komoran köszöntöttek engem, a kórteremben szokatlanul hideg volt, s a középen lévő ágy gondosan bevetett ágyneműi közül egy hiányzó dolog volt csak csupán, mégpedig Sehun.

– Hol van? – meredten bámultam magam elé.

– Luhan…

– Az istenit, Junmyeon! Hol van, Sehun?! – csattantam fel indulatosan, a fehérköpenyes társam felé fordulva kétségbeesetten, reménykedve abban, hogy ez csak valami rossz vicc, hogy nem az történt, amire én gondolok.

– Sajnálom, Luhan! – lehajtotta fejét, némán átnyújtott nekem egy ragasztatlan borítékot, melyet remegő kezekkel vettem át és nyitottam szét a benne pihenő lapot.

Luhan hyung!

Sajnálom. Hihetetlenül.

Nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok, de már képtelen vagyok tovább harcolni ezzel a betegséggel. Érzem a csontjaimban, hogy már nincs sok hátra, hamarosan legyőz engem. Viszont annak örülök, hogy te nem voltál itt és nem láthattad szenvedésemet, az elejétől fogva meg akartalak kímélni ettől, s a sors kegyes volt hozzám, hiszen akaratom kívül ez sikerült is.

Hiányozni fogsz, de nem félek a haláltól, sosem tettem. S hosszú évek múlva, mikor már te is készen állsz arra, hogy itt hagyd ezt a Földet, barátokként fogjuk egymást üdvözölni a túlvilágon és megosztani a másikkal életünk külön töltött időszakát. Remélem, én csupa boldogsággal teli pillanatot fogok hallani, szerelmet, esetleg gyereket is… :)

Köszönök mindent, te vagy a legjobb, ami valaha történhetett velem ezen a világon!

Vigyázz magadra!

Sehunnie

     Búcsúzni? Örökre? Hogy tudna ebbe az ember valaha is belenyugodni? Könnyű szívvel elengedni a szerettét abban a hitben, hogy ő már egy másik, vélhetőleg jobb helyen van? Baromság! Talán létezik mennyország, ahova az olyan tiszta szívű ártatlan lelkek kerülnek, mint Sehun, ámde létezik annál nagyobb boldogság, mikor a számodra fontos embereket mosolyogni látod? Amikor megérinted őket, és egy pillantásból tudjátok a másik gondolatát? Mikor megvan mindened, amit csak kívánhatsz, barátság, család és netalántán szerelem? Ha ezeket birtokolja valaki, mi értelme van a mennyországnak? Mi haszna van a pokolnak, ha a menny is ugyanannyi szenvedést rejthet magában? Kegyetlen élet, kegyetlen világ. De mégis magában hordozza a leghatalmasabb dolgot, melyet nem is lehet felülmúlni: az életet.